Lehet, hogy ezeket a kérdéseket mindennap nem tesszük fel magunknak, csak hatásukat érezzük – biztosak lehetünk viszont benne, hogy az építészek igen. Ugyanakkor az építészet és a róla szóló szövegek viszonya minimum problematikus. Vegyünk például egy olyan mondatot, hogy „A szépség szoros kapcsolatban áll a valósággal”. Az idei Nemzetközi Építészkongresszus egyik sztárvendégétől, a portugál Eduardo Suoto de Mourától való, aki – az egyszerűség kedvéért most higgyék el – tényleg jó építész, mondatának hitelességi oldalával tehát nincs baj. Na de mit is állít ez a mondat? Miközben nyilván mi is kiragadtuk valamilyen tágabb összefüggéséből egyrészt Szent Ágostont idézi ide, másrészt a lehető legtrendibb alapfogalmakat forgatja meg. Rövid és frappáns, mint egy aforizma, de éppen ez a baj is vele: csúszósan nedves, tökéletessége kicsúszik a kezünkből, valójában nem mond semmi kézzelfoghatót. Egy jó mondat a szlogenek és jelzők inflációjában tehát ugyanúgy pusztán a figyelemfelkeltésre elég, mintha egy épületből csak a mérete, extrém formája vagy esetleg kiáltó homlokzata tűnne fel. De miközben az építészetben is igen divatos a romantikus és avantgárd nagyotmondás (ködszurkálás), és itt is se szeri, se száma az állandóan tabula rasát és új korszakokat hirdető manifesztumoknak, éppen a szép szavaknak ez az igéző füzére képes eltakarni például a statika vagy a 2×2 realitásait.

Hogyan lehet tehát erről az elmúlt százszázötven év érvényes gondolkodóinak szövegeit számba venni? Tabula rasa ugyanis nincs, ahogy egyetlen kizárólagos hagyomány vagy fejlődési út sem – a modern építészetelméletben még a legfontosabb kiindulási pontot is mindig, mindenki máshová helyezi. Vajon a stílus számít-e, mint más művészeti ágakban vagy az építészeti specifikum: a tér például, amit az épület tömbje környezetéből a maga formájára alakít, hasít ki, miközben burokként, befelé is másik, új teret teremt? Vagy a természet és technológia így állandóan változó viszonya számít, és ebben a hely szellemének örökösen újra fogalmazódó értelme? És miközben ez vagy az a hozzáállás szimpatikusabb, már ösztönösen rangsorolunk is, azaz az egyik szempont akaratlan előtérbe helyezésével szemléljük-e az építészet többi, hasonlóan fontos sarokpontját…

A cím – a mi címünk – a házaspár szerzőpáros első tagjának egy korábbi könyvére utal, és nemcsak olcsó párhuzam: Moravánszky Ákos figyelemre méltó újítása, hogy nála a különböző megközelítések valóban versengő látomások. Amikor a ma Európa egyik legszínvonalasabb építészképzőjének számító zürichi ETH építészelméleti tanszékének professzorává fogadta, egyben egy tekintélyes szöveggyűjteménye is megjelent németül – ennek egyes fejezeteit veszi végig, bontja ki most az azonos című és eddig a harmadik kötetéig jutó magyar sorozat.

Ahogy az már a túl könnyen csusszanó, kipécézett mondatunknál is sejthető volt, nem könnyű olvasmány, de megéri belevágni, mert többszörösen és üdítően eltér az általunk megszokott szakmai ideológiáktól. Egyrészt rögtön nem „ideologikus”, azaz nem jelöl ki egyetlen domináns álláspontot, aminek magaslatáról aztán az összes többit szemléli. Másrészt nem a szokásos megoldást választva, azaz kronologikusan halad, hanem inkább a felsorolt csomópontok köré szervezve a kiválasztott szövegeket – és ezzel nem egyetlen kánont jelöl körbe, hanem inkább megengedőbb párhuzamosságokat, nem alá- és fölérendeléseket, hanem mellérendeléseket teremt. Ez magának az építészetelméleti sokféleségnek ezt a szövevényszerűségét is jobban érzékelteti, majd végül a legfontosabb: ezzel igazi szellemtörténetet teremt. Itt ugyanis már nemcsak egy egzotikusan szűk belvilágban beszélnek építészek építészeknek az építészetről, hanem a belvilágból ablakot nyit a tágabb szellemségével annak keretei közé is beilleszti.

Ki gondolta volna például – én nem -, hogy Nietzsche korai művészetelmélete (A tragédia születése a zene szelleméből, 1872) az emberi alkotások kettős, apollóni (a józanabb és a harmónia hagyományos törvényeit követő), illetve (az érzékibb és a szubjektív szépség eksztatikusabb erőit követő) dionüszoszi természetével ilyen hatást gyakorol az akkor bimbósodó építészetelméleti gondolkodásra?

Nincs tehát (itt sem) végső igazság, a sok-sok szöveg jelentése gyakran ki is oltja egymásét, értelmük idővel szép lassan ki is csorog az ujjaink között. Csak furcsamód a hozzáállás logikája, a párhuzamosságoknak ez a demokráciája marad maradandó nyomként. A kötetek valami konkrétum miatt bármikor levehetők a polcról, de ez a már-már mémként továbbadott szemlélet tartósan velem marad.

Moravánszky Ákos–M. Gyöngy Katalin: Építészetelmélet a 20. században – Monumentalitás; A tér; A stílus Kritikai antológiák; TERC Budapest