Azt is megírja Mikszáth Kálmán, miért dobálják a képviselők a finom szivarokat a folyosón: odabenn beszéd kezdődik. Ez volna hát az osztályzás mikéntje. Mennél jobb szónok valaki, annál jobb szivart is eldobnak érte. Valóban rendkívüli szivar lehetett az a bock, ha még egy Jókai miatt se lehetett megválni tőle...

A Noran jóvoltából újra megjelent Mikszáth országgyűlési karcolatainak gyűjteménye. A kiadás alapjául két korábbi edíció szolgált. A szöveget az 1969-es keltezésű, Domokos Mátyás szerkesztette, magyar helikonos Mikszáth-sorozatbéli karcolatkötetből vették, Jankó János pazar illusztrációit pedig a mostaniéval hasoncímű 1886-osból, amely a Singer és Wolfnernél látott napvilágot. A fülszöveg nem árul zsákbamacskát. Mikszáth húsz évvel a kiegyezés után írta ezeket a karcolatokat, a kiadói szándék pedig arra irányul, hogy a kötet segítségével vizsgáljuk meg mi is a saját húsz évünket, mármint a rendszerváltozás óta eltelt két évtizedet, „amúgy mikszáthosan”.

Hát, megvizsgáltam, és nem lettem olyan nagyon boldog. Pedig épp a második forduló napján, gyönyörű tavaszi vasárnap délután vettem a kezembe a könyvet, s azt leszámítva, hogy néha elvonszolta magát a háttérben egy-egy személy-, illetve gyorsvonat, meg hogy úgy kétóránként meghallgattam, hogy áll a részvételi arány, szóval mindezt figyelmen kívül hagyva: madarak csiviteltek a fákon, darazsak dongtak az erkélyen, és minden annyira giccsesen nyugodt volt, hogy teljes mellszélességgel tudtam nevetni. Nem is: röhögni inkább. Máskor kuncogni, néha meg bősz „na igen, igen”-ekkel nyugtázni az olvasottakat. És még csak azt sem mondanám, hogy a nevetés e húsz év fájdalmából indult volna el, mert tényleg nem: a nevetés Mikszáthból indult el. Akinek minden egyes mondata zseniális, és aki a „törzsvendég” bennfentességével igazít el a korabeli képviselőházban, bemutatva az épületet, felvonultatva annak minden fontos – neves és névtelen – szereplőjét, helyszínét. A folyosót, amelynek népe több kasztból áll. A karzatot, ahol csupa fontos ember ül, kezdve mindjárt a hölgyekkel, akik „szép feslő rózsabimbók, kinyílt rózsák, kevély liliomok s szerény ibolyák egy csokorban”, s akik többnyire rajongani járnak a T. Házba, többnyire ellenzékiekért, ami nem csoda, hiszen „a nők, hiába, mind ellenzékiek”, ugye. A termet, a büfét, a gyorsírói irodát, „ahol a szellemi toalettet csinálják”, vagyis ahol fésülik, helyrerángatják a beszédeket, mielőtt megjelennének nyomtatásban is.

Mosolyra ingerlő portrékat ad Mikszáth Tisza generálisról, a két törzsfőnökről, vagyis Apponyiról és Szilágyiról, a szónokokról és a „majdnem szónokokról”, a „sokfejűekről”, a „haluskázó” képviselőkről, a képviselőház macskájáról és csízéről – miközben fogynak a lapok, egyre inkább otthon érzem magam a korabeli törvényhozásban. No persze rengeteg a kortárs számára evidenciaszámba menő, a mai olvasónak viszont alighanem ismeretlen képviselői név – még jó, hogy a kötet végén terjedelmes névmutató segíti az eligazodást.

Remek könyv tehát A Tisztelt Ház. Ma is az. Felszabadítóan gúnyos, mégis mikszáthosan jóindulatú: amolyan kedélyesen halálpontos. Mint az anekdotázó mesterlövész. Amiért mégis kissé rezignáltan csukom be a kötetet, az két – közbeni – álkérdés: vajon ki tudná hasonló színvonalon megírni a mai Országgyűlést.

És ki volna az a szónok, akiért akár csak egy mezítlábas Munkást is eldobnék a parlamenti folyóson.

Mikszáth Kálmán: A Tisztelt Ház Noran, 157 old., 1999 forint