Mint egy rossz álom
– Már a Vinyan műfaja is bizarr: művész-pszichohorror. Ilyet is ritkán látni. Ráadásul eléggé sokkoló élmény.
– A filmkészítés számomra kísérlet, mindenképpen újszerű műveket szeretnék adni a nézőknek. Sokan kérdezik tőlem, hogy miért készítek ilyen kegyetlen filmeket. Nem vagyok gonoszabb vagy elvetemültebb ember a nagy átlagnál. Bevallom: a célom tényleg a sokkolás és a figyelemkeltés, továbbá, hogy olyan mozit készítsek, amilyet garantáltan nem láttak korábban. Ebben reménykedem még akkor is, amikor a közönségnek esetleg nem tetszik az, amit mutatok. A lényeg, hogy, ha hazamennek, gondolkozzanak el a látottakon. Olyan ez, mint a rossz álom: valami meghatározhatatlan érzés emlékeztesse őket a filmre. Többen mondták már, hogy nem érzem, hol a határ.
– Ezt, gondolom, azért mondja, mert a Vinyannak finoman szólva nem volt egyértelmű a fogadtatása. Voltak, akik a betiltása mellett kardoskodtak.
– Pedig a Vinyan sokkal kevésbé provokatív, mint az első filmem, a Pokoljárás, amelyet nagyon jól fogadtak, és végigjárta a világ fesztiváljait. Értetlenül állok a mostani reakciók előtt, nem tudom megfejteni, hogy a Vinyan miért osztja meg az embereket. Különösen, hogy a Pokoljáráshoz képest egészen szelíd műről van szó. Tippjeim azonban vannak. Nem hiszem, hogy az ábrázolt erőszak miatt lenne így, inkább, mert az átlagnéző nem szereti a szürreális beállításokat. A narratíva hiánya egyre inkább zavarba hozza a manapság végtelen egyszerűségre szoktatott nézőt. Sokkal inkább, mintha rájuk zúdítanánk az erőszakot. A horrort legtöbben csak agyatlan trancsírozásként képesek elfogadni. A Vinyanban pszichologizálok, a cselekmény olykor váratlan és kiszámíthatatlan. Megdöbbentő, hogy ez jobban megijeszti az embereket, mint egykét kinyomott szem vagy levágott fej.
– Azért azt tényleg nehéz elfogadni, hogy normálisnak tűnő emberek megőrülnek a cunami pusztította dzsungel látványától...
– Nem a dzsungel változtatja meg a főszereplő pár elmeállapotát, hanem a megszállottság. Az asszony nem képes feldolgozni, hogy elvesztette a gyerekét, a férfi pedig az asszonyt. Egy olyan utazásra indulnak, amelyről képtelenség visszatérni. A cunami pusztította dzsungel egyfajta posztapokaliptikus szimbólum. Az ott lakó emberekben benne van az a túlélési ösztön, amely belőlünk, nyugatiakból már kihalt. Egészen másképp élik meg a tragédiáikat. A két fehér ember teljesen idegen ebben a környezetben, a realitás és a téboly közötti határ megszűnik, átlépnek egyfajta szellemvilágba, és ebből csak az egyikük képes kilépni és újjászületni.
– A természetnek, illetve a természeti katasztrófáknak eddigi mindkét filmjében nagy szerep jutott. Miért?
– Úgy vélem, mi, emberek kissé túlértékeljük a helyünket a világban, a cunami tulajdonéppen ismét rádöbbentett, hogy milyen apró, arrogáns darabjai vagyunk a világnak. Nem véletlen, hogy mindkét filmemben nemcsak hogy jelen van a természet, de aktív dramaturgiai eszközként funkcionál – amit sokan tévesen a természetfelettiként értelmeztek.
– Árulja el, hogyan sikerült Emmanuelle Béart-t meggyőznie, hogy vállalja el a főszerepet?
– Nagyon sok angol színésznő mutatott már ajtót, egy fiatal, kezdő rendezővel nem sokan szeretnek kockáztatni. Már-már feladtam, amikor az egyik producer tanácsolta, próbálkozzam inkább Franciaországban. Szerencsém volt, a gond ezután gyorsan megoldódott: kiderült, hogy Emmanuelle Béart látta és imádta a Pokoljárást. Találkoztunk, elmondtam neki: olyan kevés a pénzünk, hogy nem lesz se lakókocsija, se sminkese, de mégiscsak igent mondott.
– A pozitív kritikák Francis Ford Coppola Apokalipszis most és a Nicolas Roeg Ne nézz vissza című művéhez hasonlítják a Vinyant.
– Jesszusom, ez túl sok, nagyon kényelmetlenül érzem magam emiatt. Mindkét film alapmű, megismételhetetlen mestermunka, a Vinyan csak egy film, nem tudom még összevetni sem a felsoroltakkal. Egyszerűen nem fair.
