Ez is nagyon jó, tökéletes átverés, mintha amolyan félkönnyű zene volna, pedig nagyon veszedelmes terep, és nincs nagy hangmassza, ami mögé oda lehetne menekülni, mindent elárulnak ezek a gaz szerzők, mindenki személyes felelősséggel húzza a vonót. Az is jó, hogy állva játszanak, úgyis olyan bonyodalmas lenne megszervezni az átüléseket, és az is jó, hogy vannak átállások. Kísérletezik a zenekar, keresi magát, a közös jövőt, és joggal számít a közönség megértésére, inkább barátságos volt a két koncerten a hangulat, semmint közömbös.

Kísérletezik a zenekar

Arról van szó, hogy nem visszavonulni kell időben, hanem a jövőről gondoskodni. Most éppen ez történik: Rolla János még hadrafogható, és ha hadra fogja magát, akkor többé-kevésbé a régi Liszt Ferenc Kamarazenekart halljuk. Így volt ez mondjuk a tavaszi fesztivál zárókoncertjén, bár már kezdek lemondani arról, hogy a vendégtrombitás Boldoczki Gábor egyébként örömteli nemzetközi sikereit meg tudjam legalább magamnak magyarázni. Most meg nem így volt, a kezek el lettek engedve, Rolla koncertmester helyett csak művészeti vezetőként volt jelen, és mivel hétfőn még a Filharmóniai Társaság zenekaránál működött közre, lehet, hogy így sem nagyon. Nem baj, egyszer el kell indulni, biciklizéskor is eljön az a pillanat, amikor az apuka elengedi a seprűnyelet, nem fut tovább a szerkezet után, csak nézi a bicajt, megtörli a homlokát, a gyerek lassan eltűnik a távolban, apa szusszanna, aztán az ordításra, csörömpölésre kicsit megijed.

Nagy ordítás most nincs, a hangverseny különösebb baj nélkül ment le. És visszatértünk a kezdetekhez, ahhoz a repertoárhoz, amely a nyolcvanas évek elején annyi örömöt szerzett a hallgatóknak: Vivaldi opus 3 és Händel opus 6. A Hungaroton aranykorának két reprezentatív albuma, a Vivaldi concertókat váltott szólistákkal vették fel, másmás ült előre a zenekarból. Az akkori társulatból, ha jól számoltam, hárman játszottak most is a hangversenyeken, Tfirst Zoltán, aki most Péter fia mellett játszik, Sándor Anna és Pista András. Amikor ülni szokott a zenekar, mind a második sorban ülnek. Akárhogyan vigyáztak az átmenetre, ez tényleg másik zenekar. Meg sem próbálom a kettőt összehasonlítani, de nem azért, mert annyira egyértelmű a különbség, hanem mert annyit változott minden. Akkor a Liszt Ferenc Kamarazenekar volt az elérhető legszebb vonóshangzás, mostanra komolyan veendő nagyzenekarok álltak a pályára. Akkor a világ tele volt jobbnáljobb ilyen méretű társulatokkal, azóta a megmaradtak közül is sokan megnőttek, kis vagy közepes szimfonikusokká váltak. Nem a kamarazenekarok idejét éljük.

Összehasonlítás helyett tehát maradjunk ennél a koncertnél, amely simán, de többé-kevésbé élmény nélkül zajlott le. A szólisták közül talán az ifjabb Tfrist játszott a legszebben, Hutás Gergely küzdelmesebben, de valamivel érdekesebben is, és Puskás Rodrigónál éreztem leginkább érettnek a produkciót. Ő volt a leginkább hangversenymesteri alkat, nála lehetett az irányítást látni-érezni, hogy marad fi gyelme a zenekar többi részére is. Vivaldi F-dúr négyhegedűs versenyében még ezt sem, a négy hegedűs igyekezett, és hogy mi megy a háttérben, azt a zenekar legmegbízhatóbb pontja, a cselló- és nagybőgőszólam döntötte el. Az a-moll kéthegedűs versenyben pedig, furcsa módon, nem a hegedűsök voltak a legérdekesebbek, hanem a csembalónál ülő Gyöngyösi Levente, ahogy a lassú tétel bevezetőjében eljátszotta díszítve a szóló anyagát, és az ember alig várta, hogy majd a tétel végén megtegye ugyanezt. És meg is tette. Ha panaszkodtam, hogy élményekben szegény volt a koncert, azért ez cifra nyomorúság.