„De a konszolidált világ, e sterilitásában is ragacsos massza újból s újból beszopja polgárait” – közli Péter Márta a magyar–francia Frenák Pál Társulat megalakulásának tizedik évfordulójára, a múlt esztendő végén kiadott kötetében. A jubileumi lomhalmaz egy, a komikus elemeken túl újszerűséggel nem bíró, ezoterikus magáncsevejből („A semmi közepén”), kósza impressziókból, és a Frenák-darabok ihlette, fűzfapoetikus nyafogásokból (az 1992-es Tértől a 2009-es Twinsig) lett összegereblyézve.

A földi lét sivárságán sápítozó táncszakíró felszínre hozza gyógyító-spiritiszta énjét is: „Akkor még feszültséget hagy benned a gyakorlat, az energia talán a gyökércsakrádban reked, nem sikerült a központi vezetéken (szushumna) fölfelé emelni” – mondja a legintenzívebb állapotot energiaveszteség nélkül megélni akaró Frenáknak. A 2007-es Instinctről így ír: „A tudatszintjei között szinte skizoid mód kóborló személyes én drámáján túl (…) Ugyanakkor utalás lehet ez arra az energiára – bizonyos praxisok szerint a gerincoszlop tövénél alvó állapotban nyugvó szellemi erőre – is, amelyet magasabb síkon kellene realizálni, különben a durva anyagiságban ömlik szét”. Majd a zen buddhizmus jegyében zárja New Agehatású kesergőjét: „sunnyata”, „enso”. A szöveg túloldalán fekete karika látható – a kalligráfia az Üresség (sunnyata) szimbóluma (enso).

A minőségi képanyaggal illusztrált, stilisztikai rútságoktól, helyesírási és nyomdahibáktól éktelenkedő gaztengerben nem gyomlált olvasószerkesztő – nyilván, mivel berzenkedtek számolni a csí áramlását akadályozó, vérszívó Olvasóval. (Lásd: „…különösségekre vágyó olvasói és szerkesztői vámpírizmus”.) Az előadásfotók alatt nincsenek képaláírások; a fotográfusok, alkotótársak mellett a kitűnő, odaadó táncosegyéniségeket is parlagi listába suvasztották. A névsorból hiányzik: Stefanie Batten Bland, Raphaël Kaney, Dimitri Kruis, Püski Klára. Miriam Friedrich nevét elírták. A menedzsmentből elfelejtődött megemlítődni a Frenák-Aranykor két, áldozatos tanúja: Halász Tamás és Princz András. Ugyanakkor: pótfecnit helyeztek a könyvbe, mert az interjú egyik mondatából kimaradt Jean Olivier Hucleux, frank festő neve.

A selejt bosszúja: Frenák Pál ellenlábasai, az életművétől viszolygók sem készíthetnének maróbb, az oeuvre-ön kíméletlenebbül élcelődő gúnyrajzot eme félnótás rajongói nekibuzdulásnál. A narcizmus üldözöttjeinek fennhéjázása ugyanis rögvest új fénytörést kap, amennyiben a kortárs tánc paródiájaként (Így táncoltok ti) szemléljük – monográfiaként úgyis lehetetlen. A Frenák-opusok (queer-)esztétikája azonban jóval sokrétűbb – kivált az volt a dicső kilencvenes években – annál a sekély sírhantos vészmadárkodásnál, amelyet Péter Márta elemzés gyanánt kínál (abortusz-gázálarc-„világ vágóhídja”-„önfelejtő szétesettség”). S amely nyegle, műkedvelői esszékísérletek hangulatához képest a Halotti beszéd, és/vagy az Ómagyar Mária-siralom: szving.

A kétnyelvű – sajnos, angolra is átültetett – gőgös csömör egy tekintetben kétségtelen következetességet mutat: mindenkihez megalázóan méltatlan.

Kortárs Táncért és Jelelő Színházért Alapítvány, 4490 forint, 207 oldal.