„A fényképek alapján magasabbnak hittem. De kedves embernek látszik” – mondja mellettem egy hölgy, miközben az idei díszvendégország, Izrael pavilonjának megnyitója után a Millenáris Teátrum épületébe igyekszünk. A tömegben föltűnt a 71 éves, világhírű író, akit évek óta az irodalmi Nobel-díj várományosának tartanak. Valaki mikrofont dug az orra alá, türelmesen válaszol. Aztán föllép a pódiumra, hogy beszélgessen Váradi Júliával.

És akkor ő is kitér saját termetére, persze a rá jellemző öniróniával. Mert hogy is vette föl az Oz (bátorság) nevet, hiszen apja után Klausnernek kellene hívnunk? Fiatalon föllázadt az atyai világ ellen: ha nemzője jobboldali cionista, akkor ő szocialista lesz, ha szellemi foglalkozású, akkor ő traktoros lesz egy kibucban, no és ha sudár termetű, akkor ő alacsony marad – meséli. Maradt is, de a szocialista kibucban csak nem tudta megállni, hogy a traktorvezetés mellett ne írogasson, és amikor kinyomtatták történeteit, kérte a vezetőséget, kaphasson hetente egy „alkotói” szabadnapot. Nagy vita volt róla – Izraelben mindenről nagy vita van, „hét és fél millió messiás, próféta és miniszterelnök hazája vagyunk” –, aztán a szavazás a javára döntött. Később, mikor már könyvei jelentek meg, és ebből a kibucnak is bevétele származott, egy tisztségviselő fölvetette: ha egy-két idősebb embert állítanak a helyére, mennyivel tudná megnövelni a szellemi „termelést”?

Mégis író lett a kisebbik Klausnerből. Így aztán megbékélt az apjával, aki enyhén szólva nem volt boldog attól, hogy kibucba menekült. „De politikai vita azután is volt közöttünk, a politikában nem tudtunk megbékélni” – teszi hozzá. Közéleti gondolkodásának útját részben a főművének tartott Szeretetről, sötétségről című önéletrajzi regényből, részben pedig Hogyan gyógyítsuk a fanatikust? címmel kötetbe foglalt írásaiból ismerhetjük meg. (A fesztiválra Rímek életre, halálra című kisregénye jelent meg.) Fiatalon maga is a „zsidó igazság” fanatikusa volt – vallja –, de az 1967-es, Izrael számára győzelmes háború után (amelyben katonaként szolgált) alapítója lett a Békét, most! mozgalomnak. Azóta hirdeti: Izrael állam mellett létre kell hozni a Palesztin államot, ahol hazát kell teremteni az elűzött palesztinoknak. Ettől még araboknak és zsidóknak nem kell szeretniük egymást, de meg kell kötni a történelmi kompromisszumot.

Ámosz Oz szilárdan hiszi, hogy ez előbb-utóbb megvalósul. „Jó hírem van – jelenti a pódiumról –, mára zsidók és palesztinok több mint fele is ezt hiszi. Mi több, a jobboldali Likud vezetője, Netanjahu miniszterelnök is látja ennek elvi lehetőségét.” Vajon erőteljes közéleti érdeklődése vitte az irodalom felé? Dehogy. „Egyke” volt, szülei gyakran jártak kávéházba, és őt magukkal vitték. De lelkére kötötték, ne zavarjon, ha nyugton marad, kaphat fagyit. Ő pedig figyelte az embereket, az arcukat, a cipőjüket, a gesztusaikat, és megpróbálta kitalálni, kik lehetnek. Történeteket fantáziált róluk. Így lett történetmesélő a barátai körében és a lányoknál is. „Nem voltam jó sportoló, nem voltam jóképű, nekem a történetek maradtak” – emlékezik. A mások helyzetébe való beleérző képességét fejlesztette gyerekkora óta – így lett író és közéleti gondolkodó. Poli tikus sohasem akart lenni. „Nem tudok uralkodni az érzelmeimen. A cseh Havelnek ez sikerült. Különben is, ha az összes író politikussá és az összes politikus íróvá válna, nahát, az lenne a civilizáció vége” –mondja derűsen.

A Negev sivatag közelében lakik. Reggel már öt óra körül fölkel, rövid sétát tesz a sivatagban, nézi a napfelkeltét, élvezi a csöndet. Aztán főz egy kávét, bekapcsolja a rádiót – „hallgatom, amint egyik-másik politikus mondogatja, hogy »soha«,meg hogy »örökké«, mire odakinn kacajra fakad a homoktenger” –, aztán nekiül írni. Ebéd után visszatér az íróasztalhoz. „Rendszerint széttépem, amit addig aznap írtam”. Időnként postára megy, dolgait intézi, vagy megtartja óráját a Ben Gurion Egyetemen, ahol kreatív írást tanít. „Jobbára arra okítom hallgatóimat, hogyan töröljenek a szövegeikből –árulja el –, mert írni nem lehet megtanítani senkit. Törölni, ez a döntő, hiába mondta Faulkner, hogy saját szöveget törölni olyan, mintha kedvenc madarait ölné meg az ember”.

A kibucban megszavazták, lehet író