Királyi környezetben helyezte el Brassai (1899–1984) kevéssé ismert alkotásait Nancy városának Szépművészeti Múzeuma, s ezzel akarva-akaratlanul is elérte azt a célt, hogy bemutassa a brassói születésű művész vonzódását a szürrealizmushoz. A lotharingiai hercegek egykori székhelyének központját pár éve felújították, és most régi pompájában tündököl a főtér, amelyet Stanilslaw Leszczynski szobra ural. A trónjáról elűzött lengyel király, aki lányát XV. Lajoshoz adta feleségül, 1736-ban kapta a hercegséget a Mária Teréziával házasságot kötő Lotharingiai Ferenctől. Harminc év alatt aztán Emmanuel Héré építész és Jean Lamour, a kovácsoltvas mestere a rokokóba hajló barokk művészet múzeumvárosává emelte Nancyt.

E királyi pompájú tér egyik gyönyörű palotája a Szépművészeti Múzeum, amely most otthont adott Brassainak, akinek munkásságát tárlatvezetések során mutatják be az érdeklődőknek. Két előadást is szerveztek neves szakértők részvételével. Nancy hagyományaiba nagyon is beleillik a művészet szeretete és támogatása, még ha a múzeum állandó olasz és francia gyűjteményének főbb vonulata jobban igazodik is e különleges történelmi környezethez.

Ez azonban mellékes. A palota bejáratára a városnak amúgy több pontján is feltűnő Brassai-plakát irányítja rá a figyelmet. A tárlat szervezőit, akik a tizenkét kollázst és a 150 fotót Nantes-ból hozták át, az a cél vezérelte, hogy a brassói születésű Halász Gyulát, művésznevén Brassait, a talán kevéssé ismert oldaláról mutassák be. Ezért próbálták a szürrealista Brassaira terelni a közönség érdeklődését, bár a húszas évek párizsi bohémvilágába bekapcsolódó magyar képzőművész nem csatlakozott iskolákhoz. Ám bizonyosan hatott rá Picasso, akinek műtermét fényképezte, akárcsak Dalíét vagy Giacomettiét, illetve a valóban szürrealista Pierre Royét. A hatás azonban jól tükröződik például Brassai Transzmutáció sorozatán és a Pompeji kollázsokon. A Graffitik viszont arról árulkodnak, amiről az amerikai íróbarát, HenryMiller azt mondta: Brassai nem akar megváltoztatni, eltorzítani, hazudni vagy prédikálni, azon kevés művészember közé tartozik, aki normálisan látja a dolgokat. Brassai maga a szem, az élő szem. A falfi rkákról vagy a párizsi utcakövekről készült sorozata bizonyítja ezt.

A művész ezt maga is megfogalmazta, amikor arról írt, hogy érdeklődése mindinkább a megragadható valóság felé fordul. A hentesnél sorban álló nő, vagy a péküzlet, vagy egy tárgy. „Nem a különlegeset keresem, hanem a banálist” – idézték az ötvenes években egy New York-i kiállítás kapcsán. A virágok, kristályok, pillangók vagy az Aktok, A tárgyak fotói előtt el lehet tűnődni azon, hogyan lehet egy magányos széknek vagy egy ollónak művészi értéke.

És persze nehéz volna nem észrevenni az ellentétet a banalitást felfedező Brassai alkotásai és a Stanislas teret övező, gazdagságot, hivalkodást sugárzó, részben aranyozott, hatalmas kovácsoltvas kerítések és kapuk között.

Nancy, 2010. április

Királyi környezetben rendezték meg a tárlatot