A Szovjetunió nem lett sem a telefónia, sem az informatika éllovasa, és nem lett az Oroszország sem. – A tudományos eredményekre a mai orosz gazdaság és a társadalom nem tart igényt. Ez az én nagy bánatom – jegyzi meg bánata ellenére is mosolyogva Alfjorov. A tudós másik nagy bánata a Szovjetunió megszűnése, amihez személyesen is hozzájárult, amikor még szovjet népképviselőként a Szovjet Kommunista Párt (SZKP) alkotmányban rögzített kizárólagos helyzetének megszüntetésére szavazott. – Ma már bánom. Inkább megőrizve kellett volna megreformálni a rendszert és az országot – mondja. Nemcsak azért, mert ő maga is az orosz terminológiában ma már „közelkülföldi” fehérorosz városban, Vityebszkben született, hanem mert a felbomlással darabokra esett az ország elektrotechnikai ipara is. – Az USA és Japán mögött, ha nagy lemaradással is, de harmadikak voltunk az ágazatban. Most az első ötvenbe sem férünk be. Persze sok probléma volt akkor is, különben nem esett volna szét az ország, nem volt hatékony a tervgazdaság, de mégis, voltak világszínvonalú fejlesztéseink, amilyenekkel az elmúlt húsz évben már nem büszkélkedhetünk. Ez érthető is, képzelje el, ha az Egyesült Államok esne szét tizenöt, egymással nem is túl jó viszonyban lévő darabra.

Nem lelkesíti az elmúlt tíz év viszonylagos gazdasági növekedése sem. – Oroszországnak szerencséje volt az olajár emelkedésével, de önmagában ez az irány zsákutca. Sajnos jelentős részben ez igaz volt a Szovjetunióra is: a nyersanyagexport akkor is túl nagy részét képezte a bevételeknek, a nyolcvanas évek olajáresése ezért gyorsította fel az ország szétesését. De ma is a szovjet infrastruktúrán dolgozunk, a Gazprom termelési hatékonysága tizede a nyugati olajtársaságoknak, és mutatói a szovjet időktől is elmaradnak. Nincs igazi fejlődés. Ebből csak a magastechnológia alkalmazásával törhetnénk ki, amihez viszont alapkutatások támogatása kell, ez azonban elmarad a nyugati forrásokhoz képest. E nélkül nyersanyagpotenciálunk idővel semmivé lesz – figyelmeztet a Nobel-díjas tudós, akinek nincs túl jó véleménye a politikai berendezkedésről sem. A parlament kétharmadát birtokló Egységes Oroszországot (JeR) ideológia nélküli mesterséges képződménynek, az SZKP rossz utánzatának tartja. Ezért a JeR helyett inkább az Orosz Kommunista Párt (KPRF) parlamenti frakciójának tagja, igaz, pártonkívüliként. A parlament tudományos és technológiai bizottságának tagjaként az alapkutatások támogatásának növeléséért küzd, és fellép a teret hódító áltudományokkal szemben, valamint a tudományos intézmények forrásaira, ingatlanaira szemet vető politikai körök ellen. Elismeri, hogy többet érhetne el a JeR tagjaként, ahová meghívást is kapott, de elutasította. Ha nem tette volna, talán ma is az általa tizenhét éven át, 2003-ig igazgatott Joffe Fizikai Intézetben dolgozna, ahonnan 2006-ban jött végleg el, sokak szerint részben a Rosszija Bank milliárdos résztulajdonosa, a Vlagyimir Putyin kormányfőhöz közel álló Jurij Kovalcsuk közbenjárására, aki egykor az intézetben Alfjorov beosztottja volt.

Legyint, nem mintha általában óvatoskodna. Amikor egy konferencián azt mondta, hogy „Oroszország jövője tudományos potenciálján múlik, nem pedig elnökökbe és istenbe vetett hitén”, azzal is sok konfliktust vállalt, elsősorban az egyházzal szemben.

– Az oktatási rendszer minőségét fenyegető valós veszélynek érzem az egyház megjelenését az iskolában – vallja meg. Nyíltan kiállt a „pravoszláv kultúra alapjai” nevű tantárgy bevezetése ellen, és több tudóssal – köztük a 2003-as év fizikai Nobeldíjasával, Vitalij Ginzburggal – aláírta azt a Putyinnak címzett levelet, amelyben tiltakozott az ellen, hogy állami egyetemeken teológiai tanszékek alakuljanak, és hogy ott államilag elismert tudományos fokozat legyen szerezhető. Putyin nem reagált a levélre. – A lelkiismereti szabadság híve vagyok, de világi államban élünk, az egyháznak itt nincs helye, ha akarnak, csináljanak vasárnapi iskolát, az iskolában pedig legfeljebb vallástörténet legyen, ismertetve minden vallást – mondja a magát ateistának valló Alfjorov, aki szerint az egyház előretörésének oka, hogy az állam a vallással kívánja kitölteni az ideológiai vákuumot.

– Sokkal többen vagyunk a világban nem vallásosak, csak mi nem vagyunk olyan hangosak, mint a hívő kisebbség – állítja, bár tart attól, hogy 10-15 év múlva, ha az állami iskolákban is vallásos oktatást kapnak a gyerekek, már nem így lesz.

Amagát kommunistameggyőződésűnek tartó Alfjorov szerint a Szovjetunió múltját a „véres kezű Sztálinnal” együtt is vállalni kell. – Akárhogy is, de az ország legfontosabb háborúját vele együtt nyertük – mondja válaszul azoknak, akik a győzelem közelgő 65. évfordulója kapcsán inkább a háborúra rosszul készülő generalisszimusz felelősségéről szólnak.

Alfjorov mindig siet, korát meghazudtolva aktív, saját oktatási alapítványt tart fenn – ennek alapját a 200 ezer dolláros Nobel-díj egy része képezi –, rengeteget utazik, főként pályafutása fő helyszínére, Szentpétervárra, amit ma is következetesen Leningrádnak hív.

– Amíg Leningrád volt, apám örökké Szentpétervárnak nevezte, nem értettem, miért nem tud változtatni azon, amit megszokott. Ma már értem.