Ez utóbbiak a tér műemléki és modern, meglehetősen vegyes/zavaros képletébe hoznak be újabb erős elemet – és akkor a Kecskeméti utcában újra elkezdődik valami belvárosi egészen más.

Sok új tartalmat kapott, és még több potenciál szunnyad benne

Ugyanaz a város, állítólag egységes vezetés alatt. A történelem, a biznisz, a főváros és a kerület viszont mind-mind, térben és időben eltérő pillanatokban és logikával, mégis egészen mást és mást gondolt ide, és csak remélni merem, hogy az utóbbiak legalább egyeztettek is a politika mellett, mert ennek sok nyoma nem látszik. De a város majd ezt is körbeszövi, betemeti.

Tehát ehhez képest. Annak a belvárosi egészen másnak az első üzenete gyorsan átjön: itt minden aktivista lendületben van, ugyanakkor hűvös és minimalista, amennyire lehet. Leginkább a menetirányt is mutató, megdöntött forgalomterelő rudak, a pollerek úttestet szegélyező sora jeleníti ezt meg vizuálisan: a szabályos függőlegessel éppúgy szakítanak, mint az eddigi kerek, oszlopos metszettel. (Ugyanakkor valami kellemetlen érzést is keltenek a mellettük sétálókban: hegyesek, szabálytalanok? – mintha a tudatalatti megzavarására is képesek lennének.)

Az érintett mellékutcák nosztalgiázó és túlcirkalmazott kandeláberei helyére – amelyeket pár éve még ugyanaz az önkormányzat ambicionált város és belvárosszerte – a lehető legegyszerűbb, felfelé vékonyodó pálcikaoszlopok léptek, amelyek a tereken és teresedésekben faágszerűen cikcakkos formába váltanak (az egy helyett három-három különböző lámpatesttel). Az úttest világoszszürke (az esti halogénvilágításban különösen) hideg fényű kövezete vezérvonalként húzódik végig, egészen a Szabadság térig, ami önmagában nem különösebben szép, most így, a monitor mellől mégis úgy gondolok rá, mint egy hűsítő, nyugtató csíkra, amely tengelyt vág a belváros sűrű szövetébe. A főutcásítás leginkább az útba eső tereknek tett ugyanis jót: az Egyetem tér szinte kinyílt, átlényegült, és a Hild téri, sajátosan kiöblösödő falas szakasz is egészen új karaktert kapott.

Ebből a hűsítően visszafogott, minimalista dizájnból számomra más-más irányban lógnak ki viszont a hurkot (kilógó kábelt?) formázó kerékpártámaszok és a padok múltba utaló, hajlított lábazata. Elméletileg logikusak, csak éppen kevésbé praktikusak (konkrétan nehéz beléjük dobni a dobnivalót) a szintén szélfútta dőlésben lévő szeméttartók, és izgalmas a favédő rácsok szinte növényszerűen szétnyíló gesztusa – de ha minden egymás mellé kerül, márpedig többször kerül, az érezhetően túl sok stílus, áramvonal és stílusidézet egyszerre.

Persze aki csak úgy sétálgat itt, ritkán fókuszál ennyire a közeliekre. Ő csak beülne az ebben a környezetben sokkal vonzóbb teraszokra, vagy hagyja, hogy átjárja a tavasz és az a flow, az az áramlás, amelyet érezhetően sikerült belekódolni az új főutca tereibe. Az új főutca persze csak összeköti a főutcásodó szakaszokat (lásd a Ferenciek terénél és az Irányi utcánál a nagy megszakadást, ahol, ha jól értem, az autós-aluljáró bedarálásáról és a forgalmi rend teljes átforgatásáról is lemondtak a tervezők), és időnként csak kozmetikáz (ahogy óriás reklámmolinóval takarja ki és jelöli meg egyszerre azt a Kempinskivel átellenben álló két üres házat, amelyet lebontásra szán a beruházói aktivizmus). Normális körülmények között nem kellene túlzott jelentőséggel felruházni: ahogy a diszkrét zöldszigeteket növényekkel, úgy fogja majd az idő élettel megtölteni az új tengely kisebb és nagyobb zugait.

Ami viszont már most érezhető: sok új tartalmat kapott, és még több potenciál szunnyad benne. Csak fel kell nézni mondjuk az Október 6. utcai szakasz házaira, amelyeknek pompás részletei ebben a környezetben új jelentést kaptak, vagy ott van az eddigi végpont, a híres interaktív szökőkút a Szabadság téren.

Gondoljunk csak a Váci utcára, a legatyásodott és meghaladott eddigi főutcánkra, amellyel párhuzamosan az új fut. Gondoljunk rá erősen, és megtanuljuk becsülni, hogy a szökőkút vízfala most szenzorosan szétnyílik előttünk. Addig, amíg egyszer el nem romlik.