Az író 1939-ben született – megtört szívű menekültcsaládba, írja –, Jeruzsálem Kerem-Avraham nevű negyedében. Főleg orosz beszédet hall itt, kelet-európai bevándorlók átabotában beszélt héber nyelvét. De Oz innen szívja magába és élete folyamán mindvégig őrzi az európai kultúra mérvadó emlékeit és felvilágosult gondolkodási mintáit is. Édesapja 17 nyelvet beszél, huszonötezer kötetes könyvtárral rendelkezik, nagybátyja pedig a brit fennhatóság bő harminc esztendejéről írt máig érvényes kézikönyvet. Maga Oz említi valahol: arról álmodozott, hogy könyv válik őbelőle is egyszer (és nem író, akit meg lehet ölni), legalább egyetlen példányban túlél minden viszontagságot, és fennmarad az idők végezetéig. Édesanyja 1952-ben öngyilkosságot követett el, s ez meghatározta Oz eszméletét. Tizenhét éves korában belép egy kibucba, és egész életével megpróbálja levetkőzni a diaszpórazsidók gyászból, elfojtott félelemből, tanácstalanságból és csüggedtségből összeízesült habitusát; porlepte, napszítta, szíjas fickó szeretne lenni, fogadkozik, mint minden ember. 1986-ban hagyja el a kibucot; azóta a Negev-sivatag peremén, Arad városában él, gyarapodó könyvei közt, a világhír egyre magasabb polcain is szerényen, emberi mértéket szem előtt tartva, a bölcsek bátorságával. Azóta mintha a sivatagból, a forró semmiből nyerné gazdagságát, s ebből a rengő levegőből párolná ki izgalmas igazságait.

Oz elsősorban prózaíró, mégpedig abból a fajtából, amely a művészet mutatványai közben is féltve óvja erkölcsi hitelességét. Tudjuk, a fantázia regényesítése még jobban csábít az irodalmias retorikára, mint a közvetlen tapasztalat műre váltása. Ámosz Oz műveit nem fenyegeti ez a veszély: epikai tónusát frissen tartja groteszk látásmódja, iróniája és humora. Az író maga árulja el egy interjúban: ha egy szóval kellene megjelölnie műveinek központi témáját, azt mondaná: a család. Mégpedig: a boldogtalan család. De bármit érintsen is: a nemzedékek vitáját (A tökéletes béke), a nemek közti versengést (Mikháél, Mikháél), a múlt megidézését (Megismerni egy nőt) vagy a kibuclakók huzakodását (Másutt, talán) – Oz mindig az egyes ember és a zsidó nép helykeresését igyekszik ábrázolni nemzeti és nemzetközi összefüggésben.

Prózaírói teljesítménye mellett ki kell emelnünk Ámosz Oz politikai szerepvállalását is. Fiatalon – ahogy ő maga mondja – a zsidó intifada élharcosa volt. Később álláspontját sokrétűen kiegészítette és árnyalta, végül 1978-ban megalapította a Békét, most! mozgalmat. Érett nézeteinek lényeges pontjaként említi egy helyütt, hogy a közel-keleti konfliktus nem más, mint két áldozat közötti szembenállás (mindketten Európa rövidlátásának és kegyetlenségének áldozatai).

Ámosz Oz szerint a közel-keleti kérdésben nem a jó áll szemben a rosszal, hanem a jó a jóval; és a viták megoldásához nem szeretetre, hanem igazságérzetre, józan észre van szükség. Arra, hogy mindegyik fél bele tudjon helyezkedni a másik helyzetébe. Nem az a legfontosabb, hogy állandóan igazunkat szajkózzuk, hanem az, hogy még a leghétköznapibb szinten is el tudjuk képzelni egymás helyzetét, és ne tekintsük árulásnak a kompromisszumot. Az izraeli költő, Yehuda Amichai csodálatos költői egyszerűséggel fejezi ki az empátia nélküli igazságkeresés paradoxonát: Ahol igazunk van, ott nem nőhet virág. Oz szereti idézni, politikai megoldási javaslatként, Robert Frost egy sorát is: Jó kerítés, jó szomszédság.

Ámosz Oz nemcsak kitaláló, hanem találó is. Egész szemléletét kifejezi ez a rövid, talált történet: Egy kávézóban két szomszédos asztalnál ül egy férfi meg egy öregember. Az öreg maga az Isten. A férfi megkérdi: Mondd meg nekem, melyik az igaz hit? A katolikus, a protestáns, a zsidó vagy a muzulmán felfogás? Mire Isten így felel: Őszintén szólva, fiam, nem vagyok vallásos, sosem voltam vallásos, még csak nem is érdekel a vallás.

Lehet, hogy minden ér telmes beszélgetés előtt mérlegelnünk kellene Isten és Ámosz Oz álláspontját. Ők bizonyára mindketten megfontolnák Flaubert felvetését, aki egyik levelében azt írja: Bármilyen híresek legyünk is – ismerjük saját értékünket? Az önmagunkra vonatkozó kételyeket, amelyekkel a magányban szembesülünk, viselnünk kell a hírnév idején is.