Aki Európa-könyveket olvas, annak arról is bőséges tapasztalata lehet, hogy idestova ötvennégy éve miféle megfontolásból változtatott nevet Vas István ötlete nyomán az Új Magyar Könyvkiadó. Európa nem csupán helyszín, hanem szemlélet is egyben.

A hagyományé és az újjászületésé, a kitárulkozásé és a befogadásé. Az Európa fesztiválkínálatában a tavalyi cseh–lengyel–litván közép-európai tematika után idén is erős ez a hangsúly. Öt év után új könyvvel jelentkezik Milan Kundera; esszékötete a hontalanság nagy mesterének műfajokon és határokon, rokon- és ellenszenveken átívelő kedvenc témáit rímelteti sajátosan össze a Találkozásban.

A Nobel-díjas José Saramago új regényében egy királyi elefánt a XVI. századi Európát járja be Portugáliától Bécsig. Az Uruguayból elszármazott, de magyar felmenőkkel is rendelkező amerikai Isabel Fonseca szociálantropológiai nagyesszének is beillő regényes útikönyve, az Állva temessetek el! a kelet-európai cigányság életét ábrázolja kivételes alapossággal és érzékenységgel.

Az idei Európa-matiné főszereplője – és egyben a XVII. Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál díszvendége – azonban a többszörös Nobel-díj-várományos világhírű izraeli író, Ámosz Oz. Messziről, már-már Afrikából, a Negev-sivatag széléről jött, ott írta több tucat nyelvre lefordított, s magyarul most ismét megjelentetett önéletrajzi-történelmi fejlődésregényét, a Szeretetről, sötétségrőlt éppúgy, mint a „híres íróság”-ra önironikusan reflektáló karcsú, új regényt, a Rímek életre, halálra címűt.

Az az ország, amelynek Ámosz Oz ma a legnagyobb írója és élő lelkiismerete is egyben, végső soron az európai kultúra botrányának romjaira épült. Jeruzsálem azonban nemcsak az otthonra, hanem az otthontalanságra – ha tetszik, „Európára” – is minduntalan emlékezteti Oz jellegzetes regényalakjait. Az Osztovits Terem pódiumának másik idei vendége, Gabriela Adameşteanu jóval közelebbről, innen a szomszédból, Romániából hozta magával kelet-európai kulcsregényét, Az elveszett délelőttöt. Nyugdíjas varrónő főszereplője, ahogy a kritikusok mondják, amolyan „szoknyás Leopold Bloomként” téblábol osztályok, korok és társadalmi rendszerek, a nyolcvanas évek szürke Bukarestje és a valahai „kis Párizs” elevenjei és holtjai között. De legfőképpen az időről szól ez a könyv. Az emlékekről; mindarról, ami kibeszélhetetlen, és mégis kibeszélnivaló. Keleten és nyugaton, a sivatag szélén és a Duna partján. Jeruzsálemben, Bukarestben vagy épp Budapesten, a Millenáris pódiumán.

José Saramago