A birka rágta műalkotás
– Egyre rövidebb idő kell már ahhoz, hogy a fiatalok régi dolgokat fedezzenek fel újként. Ráadásul mindezt olyan vehemenciával teszik, hogy el is hiszik, ők találták ki – mondja az MTA Művészettörténeti Kutatóintézet igazgatója, Beke László arról, mitől népszerű megint a land art Magyarországon.
A Kitchen Budapest (KIBU) innovációs labor ifjú kutatói például az állatok és a növények kapcsolatát vizsgálják, vagyis befolyásolni próbálják összefüggő zöld felületek felülnézeti képét. Praktikusan: birkákkal legeltetnek mintákat egy mezőbe (ahogy ezt egyébként fél évszázaddal ezelőtt már jó néhányan megtették). A rét egy részét olyan növény magjával vetik be, amit a bárányok imádnak, a maradékot pedig olyannal, amit nem. Másik projektjükben, a Landprint címűben pedig arra keresik a választ, hogy egyes növényfajták növekedésének manipulálásával hogyan lehet finom mintákat varázsolni egy zöld területre, akár hatalmas méretű fotót reprodukálni rajta.
Egy másik műhely, a Stark István festőművész vezette tolcsvai Land Art Művésztelep nemrégiben nyitott kiállítást a miskolci Városi Galériában. Friss levegő című (április végéig látható) tárlatuk a művésztábor elmúlt tizenkét évét dokumentálja, és Stark szerint jól követhető rajta, hogyan változott évről évre a telep koncepciója. Volt például olyan évad, amikor csakis belvárosi képzőművészeket hívott meg az alapító, mert kíváncsi volt, mit alkotnak a faluvégen azok, akik egész évben díszburkolaton lépdelnek. Bevették később szempontjaik közé az ökológiát is, mivel ez a 2000-es évek land artkezdeményezéseinek elmaradhatatlan kelléke.
Tavaly például nem is művészeti, hanem két környezetvédő szervezet (a 350.org nemzetközi éghajlatvédelmi mozgalom és a Messzelátó Egyesület) hirdetett Táj-Kép címmel pályázatot kamaszoknak, akiknek a klímaváltozással kapcsolatos „üzenetet kellett hagyniuk” a tájban, méghozzá a „land art nyelvén”. A kiírók még tippeket is adtak: a pályamű lehetett fűbe nyírt jel, levelekből kirakott minta vagy ágak és kövek jól megtervezett halmaza. A Pécs 2010 kulturális évadban most egy másik civil szervezet, a Zöld-Híd Alapítvány szólít meg 14–25 év közötti fiatalokat. Pályázatukat Táj-éknak hívják, és az előzőtől annyiban különbözik, hogy ide ép és értelmi sérült fiatalok közös (csakis természetes anyagokból kreált) alkotásait várják – méghozzá egy pécsi kőfejtőbe.
És ha a művészettörténész azt állítja, hogy a mozgalmak és irányzatok kevesebb mint egy-két évszázadonként ismétlődnek, akkor itt van rá egy remek példa, hogy alig negyvenévenként. 1971-ben ugyanis épp egy pécsi kőbányában (valamint homokbányában, völgyben és erdőben) kezdett kísérletezni geometrikus formáival a Pécsi Műhely nevű művészcsoport. Monumentális papírcsíkokat lógattak és kockákat gurítottak le a hegyről, fák törzseit szalagozták meg fehérrel, miközben az idegen elemek tájba épülését vizsgálták, és mindent gondosan filmre vettek.
– Ezeknek a hatvanas-hetvenes évekbeli land art munkáknak még kevés közük volt a mai értelemben vett környezettudatossághoz. A művészek menekültek a városokból és a galériák falai közül – magyarázza Beke László. – Amerikában ez az irányzat sokkal nagyobb léptékekben indult. Főleg, miután rebesgetni kezdték, hogy a kínai nagy fal látszik a Holdról, Peruban felfedezték a Nazca-vonalakat, és Gagarin 1961-ben megkerülte űrhajójával a Földet. Ekkortól ugyanis a művészek új nézőpontja a fölülnézet lett. Miközben az amerikai Walter De Maria mérföldes krétavonalakat húzott a nevadai sivatagba, ugyanezen a prérin Michael Heizer 740 ezer tonnányi földet ásatott ki két árokból. Robert Smith son spirál alakú mólót épített a tengerbe, Christo és Jeanne-Claude szigetet csomagolt be és a világ leghatalmasabb völgyfüggönyét húzta ki két hegy közé.
Mindeközben az európai land art finomabb megoldásokon gondolkodott: a brit Richard Long például előszeretettel dokumentálta kirándulásait térképen és fotón. A kelet-európai művészek kivonulását a képzőművészet intézményrendszeréből pedig nemcsak természet utáni vágyuk, hanem az is erősen motiválta, hogy a cenzúra viszonylag ritkán vizslatta munkáikat, mondjuk, erdő mélyén vagy a kőfejtőben. Így legendássá vált az idős festőművész, Veszelszky Béla maga ásta elmélkedő gödre, Gulyás Gyula „hegyösszevarró” projektje, Pauer Gyula nagyatádi művésztelepen felállított pszeudo-fája és tüntetőtábla-erdője, Galántai György erdőbe, országútra és hídra kifüggesztett-leragasztott önarcképei, na meg Attalai Gábor hóból kiásott ötágú csillaga a budai rakparton, amelyért egy arra uszályozó matróz még le is kommunistázta.
A land art alkotások politikai tartalma helyébe a huszonegyedik századra olyan kulcsszavak léptek, mint a fenntartható fejlődés és a fenntartható művészet, amit néhány művész jóval tovább fejlesztett „egyszerű” ökológiai szemléletnél. A horvát Ivan Ladislav Galeta például földterületeket vett meg és kerített körbe abból a célból, hogy többé ne lehessen rájuk lépni. Azt szeretné, ha ezeket a birtokokat senki nem művelné, nem építené be, sőt még össze sem tapodná – csakis a természet alakítaná őket. Ráadásul a vidéki tanyáján élő Galeta – aki szerint még a művészek által hagyott nyomok is rombolják a természetet – a földgolyó összes lakóját megszólítva művészetellenes napot hirdetett. Ezt egyelőre szökőévenként, szóval minden február 29-én tartja. De a sűrítést tervezi.
