Brutális rokokó
A dolog azóta is folytatódik. Felettébb jót tenne ugyan e festészet birtokbavételének és igazi kisajátításának végre egy életmű-kiállítás, meg egy méltó művészettörténeti feldolgozás, amely tisztázná például a művek időrendjét, de az újabb és újabb emlékrendezvények így is örömet okoznak. Akkor is, ha a kilencszáznyolcvanban meghalt festőről egyelőre csak a korántsem anekdotikus kedélyű tényeket ismételgetjük ilyenkor, anekdota-színvonalon. Azt, hogy szegényparaszti származék, hogy hamarabb volt szobafestő, mint festőművész, hogy fél szemét és fél lábát még e pályakezdés éveiben elvesztette, hogy falusi zenélésből és majoránna-termesztésből élt azokban az évtizedekben, amikor a messzi szakmai közgondolkodás mit sem tudott róla.
A mostani szegedi emléktárlat erős, jól válogatott, tehát a fenti faktumokat művekkel szemlélteti. Nemcsak korai szénrajzokkal azt a tényt, hogy a főiskolás Vaszary-tanítvány tehetséges és nyitott volt, aki kubizáló-összefogott portréival modern (akkori magyarmodern) művész lehetett volna. Hanem azt is, hogy a teljesen szabálytalan körülmények alakította egyénisége, vagy a szabálytalan egyéniség kialakította körülmények miként teremtettek különleges életművet.
Piktúráját lehetetlen bármilyen kategóriába besorolni. Hogyan is lehetne, ha a pálya elején majdnem olyan tanyákat és fuvarosjeleneteket fest, mint az akkor felkarolt népies pályatársai, csak éppen elront minden meghatódottságot és nemzeti virtust. A színkezelés csaknem azonosan, tarkán visszafogott, a tárgyak stilizálása kedélyes-tájszólásos, ám egy ünneprontó szövegszalag, a tanyakép két sarkába befestett két abszurd angyal végtelenül profánná zilálja a hangulatot. A Mária Jézussal kompozíciónál még ennyi sem kell. Elegendő, hogy a jelenetet egy olyan kunkorodó növényféle díszíti, olyan lehetetlenül tekeredő indázat, amelytől a kép a paródiája is lehetne az akkori nemzeti-keresztény festészetnek. Ám ez a művészet korántsem tréfás. Parasztasszony mellképén az egyik szem helyett olyan vattacsomó, kelés vagy csak egyszerűen rajzbeli kihagyás éktelenkedik, amely örök talánya marad a szürreálison és reálison elmélkedőknek.
Festett Tóth Menyhért az ötvenes évtizedben parasztokat, násznagyokat, szegényembereket is. A maga módján realista volt. Ez a maga módján azonban a monumentalitásnak és a színes lomposságnak, a kíméletlen szeretetnek és szuverén valóságismeretnek olyan ötvözetét fedi, amelyre akkor sem tartott volna igényt a kor, ha netán tudomása van róla. A Násznagy bohóckalapot és bohóctarkaságot visel, a parasztlányok hatalmasak és drabálisak, a hímző, pingáló asszonyok kövérek és kerekfejűek, és mégis valamennyiből azonosulás és szépség sugárzik. Ez utóbbi a minden lomha elrajzoláson átütő biztos szakmai tudásnak és a mind káprázatosabb színeknek köszönhető.
Tóth Menyhért színei felszabadultan önfeledtek. Nehezen elképzelhető magányában függetlenedett normáktól és rutinoktól és olyan kolorittal dolgozott, amelynek a törvényeit maga alakította. De voltak erős törvényei. Egy kötény kékjébe úgy szövött finom, érzékeny sárgákat, portréba leheletnyi, élénk színfutamokat, jelenetbe hópelyhes puha foltokat, mint a legátszellemültebb rokokó. Gulácsy Lajos festett ilyen tűnődő-tapintatosan, csakhogy vele ellentétben Tóth Menyhért mindig érdes is maradt. Ezt a gorombaságot kezdetben a figurák nehézkessége, tapintatlan monumentalitása adta hozzá a színköltészethez, később, az utolsó korszakban a mind féktelenebb formaszabadság, és az a szó szerinti érdesség, vastag, durva festékfelület, amely nemcsak uralta, óvta is a gyöngéd koloritot.
