Befogad és kitaszít?
Gyakorlatilag nincs ma Magyarországon olyan színház vagy színházszerű megmozdulás, amely ne találna helyet magának. Persze nem mindegy, hol. Vendéglátó-ipari egységgel közös térben, kulturális központban, kísérleti színpadon alig hatvan-nyolcvan ember előtt a külvárosban, avagy üzletorientált teátrumban, esetleg az innovációra létrehozott intézményben.
A Merlin Színház direktora, Magács László, a Befogadó Színházak Társulásának elnöke azt mondja, egy független művésznek ugyanúgy végig kell járnia a szamárlétrát, ahogy bármelyik szakma feltörekvő fiataljának. Volna ennek egy ideális menetrendje. Kezdi –mondjuk – tizenhat évesen a Tűzraktérben. Ott rosszalkodik kicsit, aztán megnézi őt a Flórián Műhely produkciós ház vezetője, Hudi László. Ha fantáziát lát benne, felkéri egy előadásra, megadva a próbaidőszakhoz szükséges infrastruktúrát. A munkabemutatójára pedig elmegy például a Trafó igazgatója, vagy a MU Színház művészeti vezetője, netán Magács. És ha bármelyikük izgalmasnak tartja, amit csinál, elhívja a „belvárosba” – nem szó szerint kell a területet érteni –, és megadja neki mindazon feltételeket, amelyekre egy társulatnak vagy művésznek szüksége lehet. Vagy ajánlja őt másnak, mondjuk Regős Jánosnak a Szkénébe.
Nem alakult ki eléggé a hierarchiája – mondja a Trafó igazgatója, Szabó György, és ezért a túl sok befogadó színházat teszi felelőssé. Szerinte hígul a függetlenek innovatív mezőnye, mert akiben van elég exhibicionizmus, már színpadot is kap, tekintet nélkül arra, hogy kíváncsi-e rá valaki vagy sem. Ráadásul, mivel a pályázati pénzek elnyerését előadásszámhoz kötik, a jók és a kevésbé mívesek is ontják magukból a produkciókat. Márciusban 133 táncelőadást tartottak Pesten, tizenkilenc színpadon – állítja, és hozzáteszi: nem lehet ennyi nézőteret megtölteni.
A másik oldalról nézve: mindenkit befogadnak, aki hozza a tőkét, azaz a pályázati pénzeket. (És mivel a támogatást akkor utalják át, ha megvan az előírt előadásszám, semmi sem motiválja a művészeket a továbblépésre.) Nincs szelektálás, mivel az alkotók odaviszik a produktumot és a pénzt, ahol a legjobb kondíciók mellett költhetik el – mondja Szabó György. Ennek következménye, hogy arctalanná, áttekinthetetlenné válik a fővárosi független szcéna, és ez nehezíti a nézők választását is. Kivételek persze vannak, teszi hozzá, és példaként említi a MU Színházat, ahol az új művészeti vezető, Erős Balázs erősen tisztított a műsoron. Áthelyezte a hangsúlyt a színházra, a táncból pedig csak a minőségi előadásokat hagyta meg.
De hogyan lehet bekerülni a csúcsot jelentő Trafóba? A kulcsszó a szakmai nívó, és ebből néha nagy hiány mutatkozik. Ott viszont nemcsak színpadot lehet kapni, hanem egy képzeletbeli trambulint is, ahonnan külföldre visz az út. (Pláne, ha az előadást beválogatják a DunaPart platformba, amelyet 2008 őszén rendezett meg először a Trafó és a Krétakör. Ez volt az első átfogó bemutató a hazai független színház- és táncélet alkotóinak munkáiból – külföldi szakembereknek.) A Merlin nem segíti az alkotókat a határon túlra, viszont nemzetközi kapcsolatai révén gyakran ingyen kap külföldi produkciókat, mint legutóbb tíz japán előadást.
A színház világába az elmúlt években a szórakozóhelyek, a vendéglátóipari egységek is beléptek. A Spinoza Házban van étterem, kávézó, kabaré és színház. Ősztől nyílik a Nyugati térhez települt West Balkán színházi műhelye. Spilák Klára művészeti vezető garantálja, hogy nem kell új hely után kujtorogni, ha továbbjátszanák a társulatok a produkcióikat. Önálló és befogadott előadásokban is gondolkodik. A West Balkán pályázik, és ha nyer, az elképzelések teljesen megvalósulhatnak. Működési költséget nem remélhetnek még, hiszen friss színházként – az előadó-művészeti törvény miatt – nem jár nekik. De jó helyzetbe hozza őket, hogy a szórakozóhely anyagilag is támogatja a kulturális vállalkozást.
Más kategória a Sirály, a Tűzraktér és a Gödör. Közösségi tér, független kulturális központ – sok alkohollal. Technikailag nem annyira felszereltek, mint más befogadó helyek, de a Sirály például olyan furcsa, érdekes projekteknek a társproducere, mint például a HOPPart Társulattal, a Jászai Mari Színházzal közös előadás, a Szörprájzparti – egy titkos pesti lakásban. Kulturális központnak vallja magát a SíN is, amely eddig főként próbateremként működött, de áprilistól már színházként is.
Megint másik „fejezet” a Thália Színház vagy a Nemzeti Táncszínház. Mindkettő államilag támogatott nonprofi t kft. A Thália igazgatója, Zimányi Zsófia szerint egy ilyen teátrumban nincsenek művészeti kérdések. De ha teszem azt, társadalmi üzenete van egy előadásnak, kevesebb bérleti díjat kérnek. A befogadottak mellett a tavaszi, valamint az őszi fesztivál előadásait igyekeznek életben tartani, továbbá minden évben megrendezik a határon túli és a vidéki színházak fesztiváljait. Jut hely náluk struktúrán kívüli társulatnak is: a Maladype például náluk játszik.
A művészek kicsit máshogy látják a helyzetet, mint a befogadók. Még akkor is, ha az előadó-művészeti törvénynek köszönhetően a száznál is több független társulat között körülbelül 1,3 milliárd forint, a kőszínházak állami támogatásának tíz százaléka lett a szétosztható keret. Meglepő módon az alkotók keveslik a befogadó helyek számát, és fájlalják, hogy egyes színházakba szinte lehetetlen bejutni. Ritkán nézik meg őket a direktorok, és nekik kell „kibulizniuk” a fellépési lehetőséget. Magács László bevallja: lehetetlenség százszázalékosan követni, mi történik éppen az alternatívoknál. De ha valami jó, annak hírét úgyis az ő ablakán is befújja a szél.
