– Mr. Viragh, ezzel a névvel ön csak magyar lehet.

– Így van! Édesapám 56-ban disszidált Magyarországról, majd Londonban találkozott édesanyámmal, aki kanadai. A szüleim tíz évvel ezelőtt Magyarországra költöztek, Zuglóban élnek, nagyon élvezik! Évente kétszerháromszor meglátogatom őket.

– Érdekes, amikor elkezdtem kutatni és kérdezősködni önről az interjú előtt, mindenki hitetlenül nézett rám, és biztosan állította: Paul Viragh brit. Sőt, nagyon brit.

– Hát igen, tősgyökeres angol vagyok, legtöbbször ezt az arcomat mutatom a külvilágnak. Pedig belül tényleg magyar vagyok, igaz, ezt az oldalmat nagyon kevesen látják. Angliában nőttem fel, de számos nyarat Magyarországon töltöttem, így láttam mi történt ott a hetvenes és a nyolcvanas években.

– Akkoriban nálunk nem a punk és aSex & Drugs & Rock & Roll-divat tombolt, az biztos. Mi volt a legszembetűnőbb különbség a két világ között?

– Magyarországon konstans erők uralkodtak. Nyugaton, de különösen Nagy-Britanniában akkoriban minden harmadik évben volt kulturális struktúraváltás, amit gyakran politikai is kísért. Legtöbbször ezeket a mikroforradalmakat néhány – gyakran őrült –egyéniség robbantotta ki, akik folyamatosan kijjebb akarták tolni a határokat. A punk a megszokottnál körvonalazottabb megmozdulás volt: a zene szintjén óriási váltást jelentett a progresszív rockhangzás, a szintetizátorok száműzése, akárcsak az egész kiállás mocskossága, a köpködések és a káromkodások. Később a punklendület átterjedt a kultúra összes területére, például a tévére is. Egy ilyesfajta robbanás ma sem ártana: a mai helyzet ugyanolyan, mint a hetvenes évekbeli. Az X-faktorban például nagyon szép emberek a világ legunalmasabb dalait adják elő olyan szürke módon, hogy még az életkedvem is elmegy tőle. Aztán néhányan még lemezszerződést is kapnak. Csak éppenséggel a legfontosabb dolog hiányzik: a szenvedély.

– Akkor ezért írt forgatókönyvet egy csúnya emberről?

– Nézze, a szépség és a tehetség nagyon ritkán jár együtt. Ian Dury a tökéletes példa: 35 évesen futott be, nem igazán tudott énekelni, ráadásul mozgáskorlátozott volt, mindemellett csúnya, mint az ördög. Ilyenkor felvetődik a kérdés, hogy egy ilyen fringe-figura vajon befuthatna-e ma. A válasz minden bizonnyal: nem. Pont ezt tette lehetővé a punkéra annak idején: sokszor elég volt egy zseniális ötlet és maga az ambíció ahhoz, hogy az öszszes szabályt felrúgd. Akkoriban a társadalom érzékenyen kereste azokat a pontokat, amelyek segítségével ki-ki megfogalmazhatta a helyét a világban. És ezekre a kérdésekre pont a kultúra adta meg a választ. A változásra való globális vágy itt összpontosult. A Sex & Drugs & Rock & Roll frázis nemcsak üres duma volt, hanem a modern városi élet problémáinak kódneve.

– Továbbra sem értem: miért pont most vették elő a punkot?

– A Sex Pistols és Ian Dury hatása a mai napig érzékelhető. A punk egyfajta válasz volt a korai hetvenes évek gazdasági válságára és az azt kísérő depresszióra. A hangulat most is nagyon hasonló, gondoljon csak a magyarországi politikai helyzetre, amely leginkább egy rémálomra hasonlít. Pont ezekben az korszakokban van szükség a harcos személyiségekre, nagyon elkelne ma is egy Ian Dury. Sokszor érzem úgy, hogy valami súlyos tárgyat hozzá kéne vágnom a tévéhez, olyan hervasztó, unalmas és az egyéniséget minden szinten elnyomó korszakot élünk meg mostanában.

– Nem gondolja, hogy a film rendezője,MatWhitecross túl fiatal a témához, kockázatos az ő kezébe adni a karmesteri pálcát?

– Érdekes, hogy ezt kérdezi. Pont azért volt szükség viszonylag „tudatlan” rendezőre, mert szerettük volna elkerülni, hogy egy szokványos életrajzi filmmel piedesztálra emeljük Ian Duryt. Az egész mozi ötlete egy kocsmai beszélgetésből alakult ki, ahol Andy Serkis barátommal, aki Iant alakítja, eldöntöttük, hogy a nehéz utat járjuk majd. Megtehettük, tulajdonképpen mindketten producerek vagyunk, illetve megengedték, hogy azok maradjunk, mert sosem hitték, hogy öszszejön a pénz. Ránkhagyták a hülyeségeinket. Így végül mi dönthettünk a rendező személyéről, és olyan fiatalt kerestünk, aki bevállal egy rendkívül alulfi nanszírozott produkciót, amely olyan őrült jelenetekkel van tele, mint például amikor Dury és zenekara egy vízzel teli medence alján koncertezik. Az írás a legolcsóbb művészet, a képi megvalósítása nagyon nem az. Ezt egy életre megtanultam.

„Tősgyökeres angol vagyok"