Henrik, a véres szakács
Hosszan, tényleg hosszan kellett törni a fejemet, hogy valami választ találjak arra, miért is ülök ott. Mi az, ami megnyugtat, amitől nem azt érzem, hogy négyszáznegyven kilométert autóztam a nagy semmiért, egy pállott, ostoba és értelmetlen előadásért. Sajnos a kézenfekvő válaszok egyáltalán nem állták meg a helyüket. A rendezésért semmiképpen, legjobb pillanataiban kerényimiklósgáborizmusok csattantak el, csak nem éppen azzal a magától értetődéssel, amellyel egy jól sikerült Kerényi-rendezésben. Talán az vicces, amikor a háttérben tüntetni kezdenek a londoni hómunkások, de aztán megfordítják a hólapátokat, és mindegyikre az van írva, hogy Anna, ez is valami nemes és elmés gondolat, mint annyi minden a pécsi előadásban.
A ruhák nevetségesek, VIII. Henrik, mint egy vérgőzös szakács, úgy ácsorog a színen, és Cser Krisztiánnak még nem volt módjában, hogy tökéletesítse énektechnikáját, így aztán a magasságai fakó színűek és hamiskásak lesznek. Öröm volt újra látni Király Miklóst, de hallani nem volt olyan felhőtlen élmény, az az érdekes, tompa, de jelentős és jellegzetes színű, felületű hang itt-ott elvész, bizonyos szempontból egyenetlen, másrészt viszont túlságosan is egyenletes, mondhatni kifejezéstelen.
És ők voltak a figyelemre érdemesebb férfi közreműködők. Csajághy Szabolcsnak az a specialitása, hogy állandóan lereked az előadás folyamán, aztán kicsit pihen, rendbe jön, tudja folytatni, csak minek, amikor annyira kínos a torz és következetesen alacsony rikoltásait hallgatni, Pirgel Dávid közreműködésére pedig igen nehéz magyarázatot találni. Smeton nadrágszerep, és nyilván nem győztek már keresgélni a szűkebb csípőkerületű hölgyek között, ezért egy többé-kevésbé kontratenor énekesre bízták a feladatot, aki, becsületére legyen mondva, tud egy kézen cigánykerekezni az ária végén. De amíg színházba váltunk jegyet és nem a cirkuszba, addig a feladat félreértése, hogy ha ügyeskedik az ember, nyugodtan lehet hamisan és nyavalygósan kornyikálni egy Donizetti-operában.
A hölgyek között Várhelyi Éva igen korrekt, ennél nem több, de ebben az előadásban ez sok, Vermes Tímea szenved a magasságokkal, de nem hoszszan, igyekszik gyorsan túlesni a kritikus ponton, és legalább megérzi a feladat súlyát: egy ritkán és azt hiszem, magyarul eddig soha nem játszott operát kellene megszerettetni a nézőkkel. Vannak pillanatok, amikor ez sikerül is: egy-két kórus és természetesen Anna áriája az előadás végén. Hazavinni tanulságnak megmarad az, hogy semmit sem kell várni, és azt megkapja az ember.