Foglalkozása: Portugália
A forradalom
Fiatal kommunista és forradalmár voltam –Joaquim Pimpão ma is határozottan mondja ezt. Igaz, a kommunizmusnak köszönheti Magyarországot is. De először még Portugáliában, tizenhat évesen részt vett a ’74-es szegfűs forradalomban, majd belépett a Kommunista Diákok Szövetségébe. A sors hozta úgy, hogy Budapesten kapott ösztöndíjat. 1979-ben érkezett, és akkor persze még nem sejtette, hogy újabb diktatúra bukásának lesz tanúja – mint ahogy azt sem, hogy harmincegy évvel később is itt lakik majd. Bár ezzel nincs egyedül: hárman jöttek portugálok, és az egyik diáktársa szintén Magyarországon „ragadt”, ma orvosként dolgozik.
Belerázódni a budapesti életbe nem is volt olyan nehéz, már csak azért sem, mert egy évvel korábban, ösztöndíjasként eltöltött Moszkvában hat hónapot. Igen kellemes meglepetésként érte ezek után a magyar főváros.
Két buktató volt: a nyelv és a zárkózott emberek. Noha Joaquim szerint a portugálok a legvisszafogottabbak a latin népek közül, a magyarok még rajtuk is túltesznek (ám ha valakivel sikerül barátságot kötnie, ez egy életre szól). A magyar nyelvvel sokat szenvedett, az egyetem előtt egy évig a Nemzetközi Előkészítő Intézetben. A Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetemen tanult; meglepődött, hogy minden magyar barátja antikommunista – talán nem stimmel valami? A rendszerváltáskor azon aggódott, hogy (a világhírű amerikai neoliberális közgazdász után) átkeresztelik a közgázt Milton Friedman Egyetemre, de megkönnyebbült, hogy végül a Corvinus nevet kapta.
A hirdetés
Egyszer csak találkozott Joaquim Pimpão azzal a lánnyal, aki ma már négy gyermekének az édesanyja. Ifjú ösztöndíjasként hirdetést tűzött ki az egyetemen: anyanyelvi tanár portugáltanítást vállal (a felesége ma is őrzi ezt a papírt). Eszter felhívta őt, és közölte, hogy már tud portugálul; az apja Mozambikban dolgozott. Joaquim kétszáz forintot kért egy óráért, de valódi portugáltanítás sosem lett a dologból. Hosszú évekkel később, a névnapján kapott a feleségétől egy kétszáz forintos bankjegyet, díszes borítékban. Hiába, az üzlet az üzlet.
Anyanyelvük magyar, apanyelvük portugál: amikor mindenki otthon van, gyermekei általában portugálul beszélnek. Lányai 19, 17 és 15 évesek, a fia 6 esztendős. Mindannyian kettős állampolgárok – a legnagyobb lánya tavaly Portugáliában szavazott, az idén pedig Magyarországon. Joaquim portugál állampolgár maradt.
Portugál ételeket esznek (a tőkehalat egyenesen Portugáliából hozzák), de a magyar–portugál vízilabda- vagy női kézilabda-mérkőzéseknél az egész család Magyarországnak drukkol. Ha viszont focimeccsen mérkőzik meg egymással a két ország, mindenki a portugál csapat győzelméért szurkol; a labdarúgás mégiscsak szent dolog. Pimpão azt mondja, tíz barátjából hét biztosan magyar.
A nagy lehetőség
Nem csak a család köti Magyarországhoz Joaquim Pimpãot. Miután elvégezte az egyetemet, megkérdezte őt az akkori portugál nagykövet, nincs-e kedve létrehozni azt, ami más országokban már működött –a portugál kereskedelmi és idegenforgalmi hivatalt (ICEP). Azonnal igent mondott, hiszen már egyetemistaként ráébredt arra, hogy neki itt a helye. Tartós szerelemnek bizonyult ez is: nemcsak megalapította, hanem immár huszonkét éve vezeti is a hivatalt Budapesten. Titkos aduásza a magyartudás, enélkül minden bizonnyal régóta másik országba küldték volna.
Mindig azt tapasztalta, hogy a magyarok mély rokonszenvvel viseltetnek Portugália iránt, amelyet ma már egyre jobban ismernek is. Ehhez persze hozzájárult az egyik legjobban eladható termék, a portugál labdarúgás is – noha ez Joaquimban mindjárt szomorú emlékeket ébreszt. Portugáliában, egy bajnoki találkozón halt meg Fehér Miklós, a Benfica csapatában játszó fiatal magyar focista.
A versek
A szegfűs forradalomtól a kandallóig vezet a költészet útja Joaquim Pimpão életében. 1975-ben kezdett verseket írni Pedro Assis Coimbra álnéven. Szinte mindennap írt, de aztán a nyolcvanas évek vége felé abbahagyta. Nem az ihlet tűnt el, hanem családot alapított, és komolyan beindult a munkája is – márpedig ő a versírást is (élvezetes) munkának tekintette, amelyre nem maradt többé ideje. Néhány évvel ezelőtt újrakezdte, és arról álmodott, hogy ötvenéves korában megjelentet egy verseskötetet.
Megjelent ugyan 2008-ban a portugál nyelvű versgyűjtemény, de ennek jó néhány másik műve látta a kárát. Kiválasztotta a publikálásra (szerinte) alkalmas verseket, az addigi költemények körülbelül egynegyedét, és a többit hirtelen felindulásból elégette az otthoni kandallóban. Mostanra megbánta, de már késő.
A fado
Presser Gábor írt zenét egy portugál fadóhoz, amelyet Joaquim unokahúga énekel majd Budapesten: az élet ilyen gyönyörű furcsaságokat is hoz. Híres fadoénekesnő lett Portugáliában Joana Amendoeira, aki már Magyarországon is többször koncertezett; egyszer magyarul adta elő Zorán Az ünnep című dalát. Megkérte a nagybácsit, hogy írjon neki dalszövegeket, és ő örömmel tett eleget a kérésnek. A Millenáris Parkban, májusban felcsendül tehát egy igazi portugál dal (zene: Presser), dallamos portugál nyelven (szöveg: Pimpão, alias Pedro Assis Coimbra), hangjegyekkel összekötve a két országot.
Talán ez a jövő. Joana Amendoeira olyan lemezt készül kiadni, amelyen külföldi zeneszerzők által alkotott fadokat énekel – pedig a portugál gitárral kísért, rendszerint melankolikus daloknál aligha van portugálabb dolog. Ugyanezt teszi a nagybátyja is: egy kis luzitán életérzést hint el, bármerre jár. Verseskötetében a Magyar fado az ’56-os forradalomnak állít emléket.
Hiszen jól tudja ő is, a forradalmakkal kezdődött minden.
