Az elsőt egy csöppet erősebbnek érzem a másodiknál. Az eredeti mű, amely 1938-ban született, egy amerikai kisváros múlt század eleji életét jelenti meg, azzal a maga korában bizonyára forradalminak számító újításával, hogy semmi igazán különös nem történik benne, megy az élet a maga rendje szerint. Van viszont benne narrátor, a történet meg ugrál az időben és a való- meg a túlvilág között.

A Nyíregyházi Krúdy Kamarában viszont azt állítja Szalma Noémi, aki egy bájos kápó és egy ambiciózus pályakezdő pedagógus teljes agresszivitásával adja a játékmestert, hogy amit látunk, az éppen az előadás napján történik Nyíregyházán. Persze némely tények és adatok kivételével a jelenetek bárhol lehetnének Magyarországon vagy a nagyvilágban. A fekete díszletfalon nyíló, különböző méretű és formájú ablakokban korunk valóságos kisenciklopédiája jelenik meg. Eleinte ötletszerűnek tűnhet fel, ahogyan jellegben, témában, stílusban váltják egymást a színészi monológok, dialógusok, jelenetek, majd szinte észrevétlenül állnak rendbe az események, kibontakozik valami történetféle, emberek közötti kapcsolatrendszer – nem több, mint Wildernél.

Szétforgácsolt, közhelyes panelekből, sztereotípiákból öszszeálló életet látunk, ám minden pillanatában rendkívüligonddal, a pillanat, a jellem egyediségére ügyelő figyelemmel megmunkálva. Forgács Péter rendező és a színészek nálunk egészen szokatlan összpontosítással keresik meg az élet elsekélyesedéséről, érdektelenné kopásáról szóló részletekben a különöset, a személyeset. A játék megemel minden szöveget, a beállítások, a képkivágások, a szituációk pedig megemelnek, sokszor áthangolnak minden megszólalást, gesztust, pillantást.

Kiemelni bárkit is a szereplőgárdából igazságtalan, mégsem hagyható említetlen Molnár Mariann érzelmektől, belső megrendüléstől átfűtött játéka a főszerepben, Olt Tamás súlyos, Avass Attila szokott izgágaságát jól kihasználó jellemformálása a két apa alakjában, Horváth Réka érzelmes, Széles Zita hisztérikus anyaalakítása, Antal Olga sokféle markáns figurája, Nagyidai Gergő mimikája, Horváth Sebestyén Sándor postásmonológja. Különös erő van minden jelenetben és a jeleneteket összekötő-szétválasztó operettdalok előadásmódjában is. A kétórányi időtartam is csak azért sok, mert jön a folytatás.

A második rész szinte másik darab. Közelebb van Wilderéhoz. Leszámítva, hogy a jövőbe pillantunk. 2021-re az EU három részre szakad, amúgy nem változik semmi. A köznapok maradnak. Mindössze a gyerekek felnőnek és megházasodnak. A hajdani idétlen kamaszok riadtan indulnak a felnőtt életbe. Aztán, a 2040-es évekre már többen meghalnak. A temető a nézőtéren van, a halottak közénk ülnek. A legújabb közöttük a nemrég még a bakfiskor sok bajával küszködő lány, akinek az imént láttuk az esküvőjét, s akit társai a túlvilágon hiába intenek, hogy ne kívánkozzon vissza a múltba.

Az utolsó jelenetre a nézőket a díszlet mögé vezetik, ahol hagyományos színházként láthatjuk a kislány régi születésnapját. A rádió történetesen a 2001. szeptember 11-i híreket mormolja, a család a szokásos reggeli készülődéssel foglalatoskodik, a múltat felidéző halott pedig ugyanarra következtetésre jut, mint amerikai elődje több mint száz évvel korábban: úgy éljük le az életet, hogy észre sem vesszük. Szép, lélekbe markoló jelenet, sokkal kevesebb benne az érzelmes csillogás, mint Wildernél. De több, mint az első részben. Az első rész pontos, erős látlelet az emberi létezés mai magyarországi állapotáról. A második a lét örök melankóliáját megfogalmazó színvonalas, érdekes színház.

„Hát akkor itt fogunk élni”