Örökségünk címzettjei és feladói vagyunk
– Milyen hatások terelték a művészettörténet felé?
– Először talán Kassa. A gimnáziumban,Miskolcon a tanáraink egyszer felpakoltak bennünket egy öreg buszra, s felvittek a Tátrába, a Felvidékre, hogy mindent megmutassanak. Ezek után az egyetemen első komolyabb munkám, majd a doktorim is a kassai dóm építéstörténetéről szólt. Műemlékes szerettem volna lenni, de nekem valahogy nem jutottak műemlékek, amiket szétverhettem volna.
– Kik voltak a meghatározó tanárai az egyetemen?
– Vayer Lajos volt a tanszékvezető. Fülep Lajos is tanított egy évig. Aki azonban igazán gondunkat viselte, az Zádor Anna volt. Nagyon beszédesen képviselte a két világháború közötti időszak szellemi életének értékeit, nemcsak a művészettörténetet, hanem amit a Nyugat környezete, az akkori kiadók jelentettek, ezt közvetítette mindenestül, ethoszával, pletykáival. Az egyetemen, teljesen függetlenül attól, hogy mi volt az ideológia, éltek ezek a hagyományok. Középkor-specialista a tanszéken nem volt, hanem két kiváló külső előadó tanította ezt a kort: a romantikát Dercsényi Dezső, a gótikát Entz Géza. Nagy hatásuk volt, sokan akartunk miattuk középkorosok lenni. Dercsényi elegánsan, könnyedén, dicsérve egyengette az ember útját, de én a magam részéről inkább Entz módszerét tartottam követendőnek, aki nagyon tapintatosan, de alaposan belepiszkált a dolgozatainkba.
– Mennyire okozott problémát, hogy akkor nem lehetett szabadon utazgatni Európában és műemlékeket nézni?
– Az ember a művészettörténetben megtanulta az „ars una”, az „egy művészet” elvét. Vagyis akárhol találkozom a művészet megnyilvánulásaival, Tákoson vagy Rómában, az tudományos szempontból egyformán értékes.
– Mégis, mintha lenne valami kisebbrendűségi érzésünk.
– Semmi okunk rá. Nem keletkeztek rosszabb művek a középkori Magyarországon, mint Franciaországban. Lehet viszont sajnálni, hogy sok minden nincs meg a múltunkból, de ami megvan, még morzsáiban is szép. Például a Zolnay László által 1974-ben megtalált budavári gótikus szoborlelet, amely fényes bizonyítéka a magyarországi udvari művészet minőségének, bár egy internacionális kultúra képviselője. És azóta még sok minden más is előkerült.
– Küldetése a magyar művészettörténetnek, hogy beemelje az európai tudományos köztudatba ezeket a magyar adatokat, emlékeket?
– A magyar művészettörténet-írás mindig vallotta, amit Petőfi: „Európa színpadán mi is játszottunk, s miénk nem volt a legkisebb szerep.” Vessenek magukra, akik ezt nem veszik észre. Torzképük lesz Európáról. A legjobbak ezt már tudják. Ma már nem írnak egyvágányú művészettörténeteket. És még valami: soha semmilyen nacionalisztikus elzárkózással nem találkoztam az igazán jó kollégák részéről. Én is a magam módján megtanultam például szlovákul olvasni, hogy kísérni tudjam az ottani irodalmat, s a szlovákok közül is sokan megtanultak magyarul. A szakma szintjén nincs Slota, nincs Meciar.
– Vannak viszont nagyra tekintő feltételezéseink.Mit gondol az esztergomi Botticelli-ügyről?
– Botticellivel nem foglalkoztam, ellenben Esztergommal sokat, s nem találtam arra bizonyítékot, hogy az a helyiség, ahol a képek találhatóak, Vitéz János studiolója volt.Mellesleg, úgy látom, hogy Vitéz János az építkezéseiben, a megrendeléseiben inkább még egy késő gótikus, mint reneszánsz kultúrát képviselt. Így hát szerintem ezek a fi renzei műhelyből való falfestmények nem az ő idejében keletkeztek, hanem később.
– Sosem esett abba a kísértésbe, hogy valamivel kapcsolatban nagyot mert álmodni?
– Mindenki kísértésbe esik. Hisz a rekordszemlélet a kultúrában is érvényesül. Ez rám is hat. Például amikor bizonyítom, hogy nemzetem első volt a gótika recepciójában, s III. Béla alatt, 1190 körül Esztergomban a párizsi korai gótika részletei már megjelentek. És büszke vagyok, hogy elsőként állapítottam ezt meg. Kétszeres hiúság. Én mindig egyetemen dolgoztam, egymást is alakítottuk a kollégáimmal. Nagyon jól tudom, hogy az ember nemcsak simogatás, hanem súrlódás során is formálódik. Hálás lehetek, hogy ezt a súrlódást a környezetem mindig biztosította.
– A mai magyar műemlékvédelemben erősödik a rekonstruktív szemlélet. El tudja ezt fogadni?
– Addig, amíg nincs kőbe faragva, betonba öntve, bár ez néha szükségszerűség. Rekonstrukció nélkül nincs művészettörténet, de legideálisabb, ha az eredetit békén hagyják, s a rekonstrukciót mellette valamilyen médiumban valósítják meg. Ebből a szempontból a fehérvári romkert harmincas évekbeli kialakítását példaértékűnek tartom. Mert ha már egy épületet valamilyen rekonstrukcióval kiegészítünk, akkor elveszti eredetiségét. Az ember az örökséget mint címzett kapja, s a hagyatékot mint feladó adja tovább. Az eredeti emlékeket tekintve az örökségünknek pontosan meg kell egyeznie a hagyatékunkkal.
