Nem fűtenek be a népművészetnek
A magyar tájházlánc egyedülálló Európában: sehol máshol nincs ennyi helyben őrzött néprajzi gyűjtemény. Elsőségünket azoknak az elkötelezett néprajzosoknak, jó szemű építészeknek köszönhetjük, akik már az ’50-es években felismerték: jönnek a típustervek alapján felhúzott kockaházak, a tradicionális népi építészet napjai meg vannak számlálva. Igyekeztek menteni, ami menthető.
A következő évtizedekben építészeti és muzeológiai szempontból is hatalmas érték keletkezett, akkora, hogy a szakemberek a ’90-es évek közepén elkezdtek játszani a gondolattal: a tájházláncot világörökségi címre jelölik. 2002-ben el is készült egy alapos felterjesztő anyag, amelyet azonban végül nem küldtek ki Párizsba. A pályázatban ugyanis az államnak garanciát kellett volna vállalnia arra, hogy hosszú távon gondoskodik az épületek karbantartásáról, jó kondíciójáról egy szakszerű kezelési terv formájában, ezt pedig a kesze-kusza tulajdoni viszonyok miatt nem vállalhatta. (A tájházakat részben önkormányzatok, részben egyesületek, alapítványok és magánszemélyek tartják fenn.)
Ma a csaknem 360 tájház őrzi a hon muzeális gyűjteményeinek egyharmadát – tudtuk meg Magyarországi Tájházak Szövetségétől. Változó színvonalon persze. Az épületek egyharmada a legalapvetőbb látogatói elvárásoknak sem felel meg – egy részükben még vécé sincs –, egy másik harmaduk közepesre minősíthető, és csupán a harmadik harmaduk az, amely minden igényt kielégít – mondta Szablyár Péter, a szövetség ügyvezető elnöke. Pedig valójában nincs is olyan magasan a léc. Ha egy tájházat könnyű megtalálni, fix a nyitvatartása, van mosdója és ruhatára, magyar és idegen nyelvű tájékoztató füzete, egy viszonylag gyakran frissülő honlapja, ezenkívül pedig rendesen és rendszeresen ki van benne takarítva, akkor, ami a dolog fenntartási részét illeti, már be is fér a felső harmadba.
Nem mindegy persze az sem, hogy mit és hogyan tálalnak fel benne, de a szabályok e tekintetben sem túl bonyolultak. Az egyik elvárás, hogy a lehető legtöbbet be kell mutatni az adott település vagy szűkebb környezete népi tárgykultúrájából, lakásbelsőiből, a gazdálkodás és a háziipar emlékeiből. Alapvető az összegyűjtött tárgyak szakszerű leltárba vétele és annak az időhorizontnak a meghatározása, amelyet be akarnak mutatni. A magyar tájházak zömében ez az 1930-as évekre tehető.
A tájházak iránt egyre nagyobb az érdeklődés, mi több, az igény. Az országjárók is egyre izgalmasabbnak találják e gyűjteményeket, a helyben lakóknak pedig kezdenek nélkülözhetetlenné válni. Különösen a legkisebb településeken felbecsülhetetlen a szerepük, ahol már se kultúrház, se iskola nincs. A hazai tájházak kétharmada az 500 lelkesnél kisebb településeken működik, ahol szinte kizárólagos kulturális/közösségi térként szolgálnak. Ezekben tartják a nagyobb családi ünnepeket, ide szervezik a temetések utáni vendéglátást (a torok utódját), és újabban a nemzeti ünnepek megemlékezéseit is.
De az ismertség javításában, sőt gazdaságilag is sokat segíthetnek: egyre több helyen szerveznek a tájházat bázisként használva különféle gasztro- és folkfesztiválokat (szilvanapok, bodzaés diófesztivál, néptáncbemutató stb.), amelyek már tömegeket vonzanak. Fontos a házak múzeumpedagógiában és helytörténeti oktatásban betöltött küldetése is.
Miközben azonban az igény nő, a tájházak karbantartására fordítható pénz folyamatosan fogy. Három évvel ezelőtt még 100 millió forintnyi állami támogatásra pályázhattak a fenntartók, tavaly már csak 50 re, az idén meg jó, ha húszra. A szegényebb településeken ebből következőleg egyre nagyobb nehézséget okoz a működtetés – a legfrissebb becslés szerint a tájházak hatvan százalékában már nemcsak fűtésre nem futja, de temperálásra sem. Márpedig nyolc Celsius-fok alatt hamar tönkremegy, ami bőr, fa papír, textil –tehát a gyűjtemények javarészt restaurálatlan tárgyainak zöme.
Szablyár Péter szerint azonban volna kiút. Újra elő kellene venni azt az 1996-os, kitűnő, csak sajnos már 1997-ben elhalt kezdeményezést, amely szerint minden tájházas falu pályázhatott egy helybéli munkanélküli bérével (és annak járulékaival) megegyező összegre, valamint évi 500 ezer forintra – hatéves ciklusonként. Ezzel a konstrukcióval megoldhatóvá válna a tájházak rendbentartása, beleértve a kisebb karbantartási feladatokat, a tárgyak állagmegóvását, és az elengedhetetlen téli temperálást is – vélekedett.
