A magas körök virtuóz krónikása
Csepp a tengerben az a kilenc gondosan kiválogatott arckép, amely az egykori Laub, majd László Fülöp Elek, végül Philip de László (1869–1937) munkásságát a londoni Nemzeti Portrégalériában képviseli egy szeptember 5-ig ingyenesen látogatható retrospektíven.
A festmények 1912 és 1925 között keletkeztek, részben megrendelésre készültek, részben László Fülöp gyermekeit örökítik meg. László egykor a világ egyik legkeresettebb és legünnepeltebb arcképfestője volt, a portrégalériában való feltűnésének külön jelentőséget ad – egyben figyelemfelhívásként is szolgál –, hogy most fejeződött be a László Fülöp-archívum katalogizálása. Nem csekély teljesítményről van szó, hiszen a művész nemcsak ecsetével bánt szaporán (legalább ötezer képet alkotott), hanem a tollával is. Hét nyelven kommunikált, és több mint 15 ezer levelet hagyott hátra.
Az irigylésre méltóan kiterjedt, a katalógust gondozó Sandra de László szerint közel kilencventagú család 2005-ben a Nemzeti Portrégalériának ajándékozta a László utolsó negyvenöt évéből származó személyes és hivatali leveleket, újságkivágásokat és különböző feljegyzéseket. Az átfogó kollekció fizikai valóságában a Galéria Heinz Levéltárában és Könyvtárában található, de dokumentumai folyamatosan felkerülnek a világhálóra is.
A show és az életmű-katalógus tökéletesítése azt a nyilvánvaló célt szolgálja, hogy László Fülöp legalábbis annak a megbecsülésnek a közelébe kapaszkodjon vissza, mely életében körülvette. Hiába volt ugyanis nemzedéke egyik legsikeresebb portréfestője, a modernizmus kortársai val együtt az ő tevékenységét is kitörölte a művészeti köztudatból. Pedig egykori modelljei között az európai királyi családok tagjai (többek között VII. Eduárd), politikusok, egyházi vezetők, üzletemberek, a kulturális élet képviselői egyaránt megtalálhatók voltak. Az 1907-ben Angliába költözött művész presztízsét jelzi, hogy 1930-ban Walter Sickert utódjaként a Brit Művészek Királyi Társaságának élére választották.
A kis londoni kiállításon látható művek közül a legnagyobb érdeklődést a yorki hercegnéről, a későbbi Erzsébet anyakirálynőről készült arckép váltja ki, amely 25 éves korában örökítette meg a későbbi kisugárzását, megnyerő természetét felvillantani képes, kékszemű szépséget. A csak később hivatalos miniszterelnöki rezidenciává átalakított Chequers-kúriában készült a társasági élet dúsgazdag amerikai sztárjának, Faith Moore-nak emléket állító, enyhén sejtelmes portré. Egy további képen László barátja és támogatója, a Magyarországon is híres regényíró, Jerome K. Jerome tűnik fel.
A Nemzeti Portré Galéria XX. századi kurátora, Paul Moorhouse a megnyitó kapcsán kijelentette, hogy „László megérett az újraértékelésre. Sokkal szofisztikáltabb és összetettebb festő annál, mint ahogy most számon tartják. Hihetetlenül jó volt abban, amit csinált. Rendkívül termelékeny volt, és éppen ez a tehetsége tette gyanússá. Kortársai méltatták, amiért két óra alatt elkészítette megrendelője képmását, azóta ugyanezt az adottságát felületességként állítják be. Az emlékkiállítás meggyőzően bizonyítja László ragyogó technikáját. Kitűnő kolorista, virtuóz, kifinomult mesterember volt”.
Portrékiállítás kapcsán ritkán fordul elő, hogy a kritikusok ne idéznék John Singer Sargentet. A XIX. század végének, XX. század elejének kimagasló amerikai arcképfestője azt találta mondani, hogy „ahányszor elkészít egy portrét, elveszít egy barátot”. Ugyanígy nem mulasztják el hozzátenni, hogy ez a legkevésbé sem igaz László Fülöpre, aki az utolsó lehetett a Van Dyckig visszanyúló nagystílű portréfestők sorában.
