Kalmár műveinek mindehhez semmi köze. A bronzszobrok mind törékenyek, csupaszra egyszerűsítettek és talányosak. Rejtélyük egyik oka, hogy lényegében geometrikusra tömörített valamennyi, hogy rendkívül áttekinthető kompozíciókba rendeződnek, és mégsincs közvetlen közük sem a kubizmus súlyához, sem a konstruktivizmus erejéhez. A Köszöntő három egymásba illő bronzrúd, amelyeknek a profilja alig tér el a szabályos hasábokétól, a Padon ülő törzse és feje trapézzá szélesedik, de óvatos, keskeny, nagyon hoszszú trapéz ez, a Földön ülő két monumentális zegzug, oldalról épp, mint egy fordított, nagy N betű. Test, tömeg, bonyolult belső formarend hiányzik, dinamikának, kivált a feszességnek nyoma sincsen.

Úgy tetszik, mintha a legtöbb darabnak csak oldalnézete volna. A Pap csupán jobbról és balról látszik átszellemültnek és öntudatosnak az ugyancsak N betűs csúcsaival, a Varázsló hegyes térde és dárdahegyes, szúrós feje is onnan érvényesül, és a Barbate címet viselő karcsú férfi is e két nézetből mutatja azt az elegánsóvatos lépést, amely valamely klasszikus Vízbelépőhöz teszi hasonlatossá. A síkhatás bronzszobroknál persze képtelenség. Ezeknek a kontúroknak természetesen testük van, és a szűkszavúság fegyelmét vállaló Kalmár mindig megtalálja azt a plasztikai változatosságot, amelynek jóvoltából figurái nem képletek. Egy hosszan elnyújtott gúlás testből lapkeskeny nyak magasodik ki, hogy a kompozíciót domborodó fej koronázza, olyan kis bronztömeg, amely más konstrukcióban fel sem tűnne, de amely ebben az elnyújtott plasztikai csendben uralkodó. Az Ülő fiúnak, Padon ülőnek, csak a padja szabályos, négyzetes keresztmetszetű „szögvas”, maguk a figurák ívelt, törtlapú hasábok, és olykor még óvatos hajlások is feltűnnek ebben az erős pálcaszobrászatban.

Valamennyi emberfigura. S ha a Lehajló egy hajdani dohányvágó szerszám szétnyílt éleivel idézi is meg a figurát, ha két Alvó is felállított késpengék szigorával jelzi a lábtörzs-fej hármasságát, az ember, sőt a férfi jelenléte sosem csak a címből derül ki. A Párt az összenőtt párhuzam, a Barátokat a szimmetria, a Köszöntőt az enyhe ív teszi félreérthetetlenül humán tartalmúvá, akkor is, ha a fej, az arc sosem több egy hasított szájnyílásnál, egy engedelmesen megbillenő hasábnál vagy egy büszkén emelkedő tömör tömbnél.

Kalmár tűnődő humanista. Figurái csaknem a képlet, csaknem az absztrakció határán élnek, de élő figurák. Nem aktívak, de ülnek, állnak, alszanak és párt alkotnak, léteznek. Attól a többszörös kettősségtől lesznek hitelesek, amelyet mindenkori törékenységük és ennek ellentmondó méretük, szabályosnak tetsző geometrizmusuk és félénk bizonytalanságuk, látszólagos rációjuk és folyamatos elvágyódásuk teremt meg. Az az abszurditás, hogy bronzalakok, valóságos, valóságban súlyos tömegek, amelyeket felemészteni látszik a levegő, a tér, és amelyet, a makacsságukat, felemészteni mégsem tudja. Manapság, a mindent agyonbeszélő, érzelmekre vadászó, túlburjánzó környezetben csendes óvatosságuk mintha mindent a messzi oldalnézetből szemlélne.

Évszámok nincsenek, változás, fejlődés vagy hanyatlás nem mutatható fel a gyűjteményes kiállításon. Nem tudható bizonyosan, hogy a nagyobb bronztömegekkel tektonikusabb mozgásokat sűrítő három Párizsi Pierrot újabb-e a pályán, hogy a többséghez képest zártabb, elvontabb és íveltebb harmadik Alvó változást jelent-e. Mindenesetre: a nézőnek több támpontot kínálnak. A kiállítás bent az építményben így is egységes és meggyőző. Ha pedig kijöttek, ne forduljanak hátra: nézzék szemközt a Közvágóhíd romanizáló tornyát.

Csaknem a képlet, csaknem az absztrakció határán élnek, de élő figurák