Az igazán nagy írókat nem lehet szeretni. Nem illik rájuk.

Nincs ilyen mondat.

Emlékszem, Kafka Kastélyát háromszor is a falhoz vágtam ifjú koromban. Mit akar ez itt? Miért ilyen unalmas?

Miért ilyen felkavaró? Miért nem hagy békén? Idő kellett, míg az ember rájött, nem az a csoda, hogy odavágja, hanem hogy háromszor is utánamegy, felveszi, folytatja, dühöng tovább.

Az a baj, hogy a nagy íróknak stílusuk van. Egyenetlen és érdes a megszokott nyelv felülete. Nem anyaként beszél hozzánk. Nem az a jó, sűrű, magzatvizes grammatika. (A végén persze kiderül, hogy mégis...) Kilóg mindenhonnan, bosszant és kilóg, átszervezi bennünk a beszélt birodalom kényelmét, felkavar, bevezet és kilakoltat saját magunkból. A Bevezetést csak azért nem vágtam oda, mert nehéz volt. Irdatlan, mozdíthatatlan, behemót nagy könyv. És benne még egy, még száz. Az Ottlik. Leírva az egész egy lapra. (Te tényleg azt hiszed, hogy leírta? Naná, hogy megállt tíz oldal után...)

Aztán a könnyebbek. Az a sok Egy nő. (Nehogy már ennyi nője volt?! Tuti, hogy hazudik!) Fancsikók és Pinták, szívek és segédigék, anyák és lestaktikák, és mennyi, de mennyi apa. Meg idézet, idézet, idézet. Hogy sosem egy könyvet tart a kezében az olvasó, hanem számos másikat, egy egész könyvtárat, de aztán kiderül, hogy ez a számosság, ez a sok, mégiscsak az az egy, ami a térdén fekszik.

Talán csak a sznob mondja, hogy szeretem Joyce-t. (Aha. Imádta az Ulyssest. Az ötödik oldalig...) Vagy hogy szeretem Borgest. Hrabalt és Proustot. Mannt és Dosztojevszkijt. Mert ennek semmi köze a szeretethez. Birkózás ez, küzdelem, izzadság nélkül, könnyedén. Sorról sorra. Szereti az ember az elefántot, de nem viszi haza, nem ülteti a térdére, nem simogatja a hátát a nyári konyha előtt. Mint egy könyv a porcelánboltban. Mert van az a nyomasztó, bizsergető érzés, hogy sosem lesz a tiéd.

Nem fér beléd. Hogy sosem adja oda magát egészen. Hiába olvasod el újra és újra, mindig lesz egy bugyor, ahová nem enged. Ha kinyitja azt, amott bezár egy másikat. Szóval, hogy mindig titok marad.

Mint ahogy az is, hogy jobb művek után kicsit mindig úgy beszél az ember. Borgesül talányosan, mannosan nyakkendőben, örkényesen tömören, krúdysan, krasznahorkaisan indázva. Én tudom, mert hallottam a villamoson, utcán, mozi előtt, hogy a Harmónia után egy egész ország beszélt esterházyul. És a legtöbben észre se vették. Vagy csak később. Vagy soha. Úgy haltak meg boldog tudatlanságukban. Mert tudom, hogy így lesz.

Őket visszük majd magunkkal. A remekművek halvány, de annál erősebb lenyomatait. Hogy valamit értettünk a világból, ha pillanatig is, de ott voltunk a csúcson. Beszívtunk egy kis levegőtlenséget a Himalája tetején. És akkor az angyal megkérdi majd, mint abban a rossz filmben, hogy mit is szerettünk a legjobban a földi életünkben. A pizsamákat? Vagy az érett körte zamatát?

A bekezdéseket, Gábriel.

Azokat a finom kis bekezdéseket.

Esterházy módra, sok-sok kesernyés dióval.