Ilyesmit, persze, nem mond az ember, de mivel Marrocu mellett Kálmán Péter énekelt abban a zürichi Macbethben, hát megkérdezem, ismere magyar muzsikusokat, szokott-e velük együtt dolgozni. A karmester Ács Jánost mondja, aztán Fischer Ádámot, akivel egy hónapja találkozott Amszterdamban. A magyar karmesterek jók, nem? – kérdezi, hát, ugye, kinek milyenek a tapasztalatai vannak. Mindenesetre Fischer Ádámban megegyezünk, könnyű dolga van mellette az énekesnek, nyugodt, pontos, nem stresszel, érti a szakmát.

Paoletta Marrocu

A Májusünnepen Marrocu a Nabuccóban lép majd föl, így elég kézenfekvőnek látszik a kérdés, hogy valamiért vonzódik-e a gonosz aszszonyokhoz, életek operaszínpadi megrontójához, de csak nevet. „A hangom ragaszkodik hozzájuk, drámai szoprán vagyok, és Verdi számára ez a hangfaj időnként negatív érzésekkel párosult. Nem mintha bajom volna ezzel, sokkal érdekesebb egy gonosz aszszonyt játszani, mint valami angyali jóságot. Több színt lehet használni a hangból, nagyobb a színpadi mozgástér, intenzívebben lehet játszani. Szeretem azt a technikai kihívást, amelyet a gonosz szerepek jelentenek, hogy egy-egy csúnya hangot is kell énekelni, de ezeknek is korrekt, pontos, operai hangoknak kell maradniuk.”

Ezeket a gonosz asszonyokat, ezeket a szerepeket általában veszélyesnek szokás tartani, szép, hosszú névsort lehet összeállítani azokból az énekesekből, akik nem gondolták át, mi az, amit elbír a hangjuk, és aztán gyors vagy lassabb pályamódosításra kényszerültek. Paoletta Marrocu ugyan túl van már ezeken a veszélyeken, túl régóta énekel már ahhoz, hogy igazán kelljen aggódni érte, de azért megkérdezem, nem fél-e valamilyen hangi balesettől.

„Ezek nehéz szerepek”, mondja, „hosszúak, kimerítőek, és az a legfontosabb, hogy az ember közben észnél tudjon maradni a színpadon. Miközben tébolyultan kell nézni a vérfoltot a kezemen, nem szabad elfelejteni, hogy hol vagyok, mit csinálok, énekelnem kell.” És a Nabuccóban Abigél? „Abigél egészen más eset. Ő egyáltalán nem gonosz, inkább áldozat. Az a típus, aki egész életében a szeretetre vágyik, de nem kapja meg. Az apja, vagyis akit az apjának hitt, csak kihasználja, hogy megtarthassa a hatalmát. A politikai küzdelem katonát formál belőle, miközben szeretni és szeretve lenni akar. Igazán szereti Ismaelt, de hiába, mert a férfi nem viszonozza az érzéseit, szereti Fenénát is, de természetes, hogy a kapcsolat így összezavarodik közöttük. Magamból indulok ki: ha kiderülne, hogy az apám nem az apám, a testvérem nem a testvérem, a férfi, akit szeretek, másba szerelmes, nem tudom, hogyan viselkednék.”

Én meg nem kérdezek tovább. Úgyis csak azt kértem volna, hogy mondjon egy okot, amiért érdemes őt megnézni a Nabuccóban, de már mondott. És minek ingerelni a pihenő oroszlánt?