Némi visszafogott sminkkel az arcát is a szerephez igazítja, de semmi csiricsáré túlzás. A fiatalemberből pillanatok múlva bohóc lesz, kialszanak a nézőtéri fények, és ezzel kezdetét veszi a Fővárosi Nagycirkusz új, nyár végéig látható előadása, melynek címe: Úton a bohóc. A bohócot ezúttal Davisnek hívják, és nincs könnyű dolga, mert az elmúlt hónapokban egy különösen emlékezetes mulattató dolgozott nálunk, és a közönséggel incselkedő, azzal tésztacsatát vívó Henry bohócot igencsak a szívébe zárta a nézősereg. És nincs könnyű dolguk a Fővárosi Nagycirkusz vezetőinek sem, mert épp csak túl vagyunk a kétévente megrendezett cirkuszfesztiválon, és annak legjobb számaiból összeállított műsoron, márpedig ilyenkor magasan a léc.

Semmi csiricsáré túlzás

Dicséretükre legyen mondva, nem is próbálják átugrani, ezúttal inkább a nézőponton csavarnak egyet. A nyár végéig ugyanis olyan műsor látható a Fővárosi Nagycirkuszban, amely nem akarja szétharapni a valóság torkát, amely nagyon is a földön jár, inkább intim, mint nagyszabású, ettől aztán közel kerül a nézőhöz.

Már a műsorfüzettel is, amelyből a látványos fotók mellett végre a fellépő művészekről is megtudhatunk egyet-mást. Néhány soros önvallomásokból derül ki róluk egyebek mellett az, hogy többségük magyar, és híres cirkuszos dinasztiák leszármazottja. Csak úgy röpködnek a patinás nevek: Donnertek, Richterek, Eötvösök, Nereusok utódait láthatjuk. A manézsban aztán az is kiderül: múltjuknál fontosabb a jelenük. Előbb Donnert Katalin lábzsonglőr kápráztat, majd a Richter és az Eötvös családból érkezett Szebasztián és Krisztina. Ők a villámgyors átöltözés művészei, nekik elég ehhez két-három másodperc, vagy akár annyi idő, amíg egy marék, a levegőbe dobott, aztán rájuk hullott konfetti elrejti őket a kíváncsi szemek elől.

Az erő, a hajlékonyság és a szépség keverékével érkezik a kézegyensúlyozó Nereus Éva, akit alighanem kétszeresen tisztelne a közönség, ha még azt is tudná, hogy nemrég született a harmadik kislánya! Jönnek az egykor legendás Kisfaludy ugrócsoport maradék tagjai, akik személyesen találkoztak II. János Pál pápával, amikor a Vatikánban léptek fel, de játszottak a monacoi hercegi család előtt is. És végül a másik Nereus, aki Lajos és aki zsonglőr, és aki a világon talán egyedüliként hét labdát vagy hét buzogányt, esetleg tíz karikát szór fel a levegőbe, de amikor csupán hármat, az is káprázatos, mert láthatóan úgy élvezi a porondot és a mutatványt, hogy hirtelen arra gondolunk,: másnap haladéktalanul beszerzünk néhány zsonglőrkelléket mi is, hiszen alighanem a zsonglőrözés lehet a világ legjobb (és Nereus Lajost látva azt gondoljuk, legkönnyebb) játéka.

Érkeznek aztán további tehetséges fiatalok, és mutatóba jön egy-két külföldi artista is, köztük vágtató lovakon akrobatikázó ördögök, produkciójuk a virtuskodó kozák katonáktól került át a cirkuszok világába. És jön az idei cirkuszfesztivál sztárja, az ukrán Vladislav Goncharov, aki már megint a húszas évek szteppelő, mókázó lokáltáncos-figuráját hozza oroszlánjai között, és a produkció csúcspontjaként fejét ezúttal is bedugja az egyik állat tátott szájába.

És persze olykor a bohóc is megjelenik, aki egyik belépőjében még azt is bebizonyítja, hogy kitűnő kötéltáncos, máskor a közönséggel viccelődik. Amúgy igen elegánsan teszi ezt, olyannyira, hogy a szereplésre viszonylag kevésbé fogékony hazai publikum is engedékenynyé válik, és hajlandó vele játszani a porondon.

És igen: a műsor végén, a finálé után a bohóc ismét becipeli bőröndjét, hogy lemossa a sminket, megint átöltözzön, és visszaváltozzon egy közülünk való fiatalemberré. Aki aztán útrakel, hogy egyik nap itt bukkanjon fel, a másik nap amott. Utazik, hogy szétszórja a világban a jókedvet. Mert tudja: ráfér.