Dionüszosz és Pentheusz harcában akár az egyszerű érzelmekre ható demagógia és a választói tömegek számára nem mindig követhető racionalitás küzdelmét is láthatnánk. Ezzel pedig akár le is írhatnánk az elmúlt néhány esztendő magyar politikatörténetét, valóságos Orbán–Gyurcsány rivalizálás is kibontható lehetne belőle. Az előadás ezt nem teszi, legalábbis nem direkt, könnyen felismerhető módon. S ez erénye is lehetne.

Bár a bemutató időpontja nyilván nem véletlen, a politikai téboly, hisztéria rajza aktuális konkrétumok nélkül is izgalmas lehet színpadon. Sőt tisztán esztétikai szempontokból sokszor értékesebb a mélyebb, általánosabb, egyúttal elvontabb ábrázolás a naprakészen felismerhetőnél. Más kérdés, mit kíván a néző a kampányőrület csúcspontján, kampányzárók napján, illetve a voksolás előestéjén. Lehet, hogy legszívesebben menekülne mindentől, ami a politikai harcra emlékezteti, de bizonyára annak is örülne, ha választói lelke legmélyéből szólna színház. Ám éppen ez lehetetlen, mégpedig nemcsak a kampánycsend miatt, de azért sem, mert nem egyforma a nézők választói lélekmélye. Úgyhogy csakis pártoktól, sőt mindenféle világnézettől, eszmerendszertől független, időtlen, a mondhatni örök emberi-politikai magatartást faggató szatírának, szatírjátéknak van esélye. Ha elég erős és elég eredeti. Ha a politikai viselkedés eddig ismeretlen mélységeit fedezi fel.

Szeredás András átiratának legjobb része azonban az előcsarnokban előadott bábjáték Dionüszosz származásának körülményeiről. Csak éppen semmi köze az előadás lényegi tartalmához. A cselekmény, a szereplők pontosabb megértéséhez szükséges ismeretterjesztés. Alighanem a legjobb, amit e nemben valaha is láttam, de csak az derül ki belőle, miért is jön az új isten Thébába. A tulajdonképpeni darab azzal kezdődik, hogy két vénember, a városalapító Kadmosz és a vak jós, Teiresziász miképpen csatlakozik az új hithez, a Dionüszoszt követő őrjöngőkhöz. Kézdy György és Fodor Tamás meggyőzően szemlélteti a legfőbb politikai erényt, a mindenkori fürge alkalmazkodó készséget. A továbbiakban a korlátolt király, Pentheusz, illetve anyja Agaué ismeretes tragédiáját nézhetjük végig Fodor Tamás érzékletes rendezésében. Az újonnan jött isten galádul csapdába csalja unokatestvérét, a hatalmát féltő királyt, és annak anyját, aki elvakult lelkesültségében oroszlánnak nézi és megöli a bacchanáliát megleső fiát.

Nagypál Gábor megnyerő, álgyermekien álnaiv mosollyal adja a valójában könyörtelen, hatalmával gátlástalanul visszaélő istent, Gulyás Attila Békéscsabáról Pentheusz szerepében kőkobakú hivatalnokként, értetlenkedve próbál racionális hatalmi eszközökkel úrrá lenni a számára felfoghatatlan őrületen, miközben csecsemői együgyűséggel sétál bele az isten kelepcéjébe. Nyakó Júlia Agaué elvakult tébolyát, majd anyai rémületének kibontakozását, amint fokozatosan fölismeri az igazságot, egyaránt nagy belső erővel játssza el. Hannus Zoltán piknikus iróniával, kedélyes hajlékonysággal, Horváth Zsuzsa robusztus rajongóként kommentál és hírnökösködik, Homonnai Katalin, Lovas Dániel és Spilák Lajos teszi teljessé a gondolatmentesen lelkesülők karát. Spilák Lajos gondoskodik az őrjöngés zajkulisszájáról is.

Csak az átütő erő hiányzik az előadásból. Tragédiának túlságosan politikus, szatírának szemérmes. Kampánycsendes.

A bemutató időpontja nyilván nem véletlen