A kiállítás az Alkotmány utcában, a Politikatörténeti Intézetben látható, az első emeleten, balra az első ajtón be, aztán kicsit jobbra, a folyosón felejtett konferenciaszékek közötti ösvényen haladva, aztán kicsit megint balra. És akkor ott. Nem könnyű megtalálni a két termet, ahol a rajzok posztolnak. Talán ezért is, hogy a Népszabadság munkatársa egyedül tudott nézelődni. Kegyelmi állapot. Nincs okvetetlenkedő teremőr, nincsenek hangos „ááá, ez a Csurka” felkiáltást gyomorból küldő nézelődőtársak. Nincs vendégkönyv sem, beírásra felszólító tollal a közepén. Kellemes tavaszdélutáni magányban lehet számot vetni a KÖZszereplőTÁRSASÁG polgáraival, a többek között Pulitzer-emlékdíjjal kitüntetett publicista segítségével.

Mert attól, hogy nem veretes bekezdésekkel, precíz mondatokkal dolgozik, a karikaturista igenis publicista. Pápai Gábor 1997 óta rendszerint a Népszava véleményoldalán mondja el, mit gondol az épp aktuális közéleti történésekről. Vonalakkal mondja el, néha egy kis szöveggel, és hát többnyire kegyetlenül, ahogy azt kell. Vagy legalábbis célszerű – hogy tényleg célbaérjen a karikatúra.

Sorakoznak tehát a karikírra érdemes közéleti aktorok a rajzokon a múltból és a jelenből. Usztics Mátyás gárdaegyenruhában, neve Uszíts-ra torzítva, ami nem túl elegáns dolog, a ziccer viszont kihagyhatatlan. Rajzolt Hitler és rajzolt Sztálin, amint épp a század elcseszésén morfondíroznak. Antall, Torgyán és Csurka a „megzétényizésről”, az MDF híres „továriscsi konyec” plakátja kicsit más kalligráfiával: az szerepel rajta cirill betűkkel, hogy csurkapista konyec. Hitvesi ifjú párként vonuló Horn Gyula (menyasszony) és Kuncze Gábor (vőlegény), utánuk szól Orbán Viktor, hogyaszongya: hallgass a szívedre. Bokros Lajos néz ki hatalmas bajuszszárnyai mögül, amint épp egy dézsát ürít, a vízzel együtt megy a gyerek is. Pozsgay Imre és a belé helyezett bizalom, amint előbbi épp lemegy kutyába. Grespik László (emlékszünk még rá?), amint zsidó mivoltot firtat a mennyben. Jó kis gergényis poén a lepottyant rendőri azonosítókról (a történet maga kevéssé volt vicces). Sólyom László és Gyurcsány Ferenc földreviszi egymást, felettük egy rendőr, akinek szájából szóbuborék fittyen: „a köztársaság alkotmányos rendje megköveteli a hatalmi ágak szétválasztását”. De képzeletbeli hősök is akadnak, mint a Kistehén, aki bíróság előtt, bilincsben felel, amiért füvet fogyasztott a Szigeten. A kedvencem mégis az első rajz, ami belépéskor fogad: semmi flikk-flakk, csak egy könnyedén körképpé alakítható munka, amelyen hátrafelé nyilazó őseink (sokan) hátrafelé nyilaznak, de nem az ellenséget találják el, hanem, mintegy láncszerűen: egymás ülepébe-hátába eresztenek nyílvesszőket. A turáni kígyó, amint épp enfarkába harap?

Meglehet. Amúgy: minden leírás felesleges. A közszereplők ülepében landoló mérgezett nyílvessző, a karikatúra tömörségét és lényeglátását úgyis hiába próbálnánk bekezdésekbe foglalni, fokozottan él a közhely ugyanis az egy képről meg a száz szóról. Pápai Gábor kiállítása nem okvetlenül vidám tabló, még ha nevetünk séta közben, akkor sem. Ahogy a műfaj maga, úgy a szelekció is tömény, s bár tudjuk, hogy a Politikatörténeti Intézetben kiállított művek csak töredékesen képviselik Pápaimunkásságát,még így is szomorú, hogy ennyi hülyével van telezsúfolva ez a mi KÖZszereplőTÁRSASÁ-Gunk. Vigasz lehet, hogy valószínűleg máshol sincs másként.Meg hogy nevetni legalább szabad.