A populáris zene szülőhazáiban, az Egyesült Államokban és Angliában a kezdetek óta természetes jelenség a zenei élet decentralizációja, még akkor is, ha három metropolis, London, New York és Los Angeles kitüntetett szerepe mindvégig megkérdőjelezhetetlen. Hisz mégiscsak ide koncentrálódnak a világ vezető lemezkiadói, publishing cégei, stúdiói, ügynökségei, itt találhatók a rangot adó koncerttermek, a trendeket meghatározó médiumok elsöprő többsége.

A mindenkori friss zenei áramlatok, a stílusteremtő, műfajtörténeti jelentőségű előadók/zenekarok azonban jobbára mégsem ezekben a központokban bukkant fel. Már a rock and roll ötvenes évekbeli megszületésében sem a keleti vagy nyugati parti slágergyárak játszották a főszerepet, hanem a „vidéki” amerikai nagyvárosok, mindenekelőtt Nash ville, Memphis, New Orleans és Chicago, ahogy a hatvanas évek Angliá jában szintén a nagy iparvárosokból (Liverpool, Manchester, Newcastle, Birmingham) indult hódító útjára az új zene. Közülük a legfontosabb persze Liverpool volt, ahol az ötvenes–hatvanas évek fordulóján közel 350 új zenekart tartottak nyilván, köztük a beat-, sőt az egész rockzene egyik legnagyobb hatású kvartettjét, a Beatlest.

Ez a tendencia a későbbiekben sem változott, a New York-i szubkultúraként induló hiphopot, a szintén onnan startoló, de Londonban berobbanó punkot és új hullámot, illetve a kezdetektől sok központú heavy metált leszámítva gyakorlatilag minden fontosabb új zenei irányzat az üzleti/kulturális centrumoktól távol jött létre. Az új évezred elektronikus tánczenéjének alapjait lerakó technón (Detroit) és house-on (Chicago) át a gitárrocknak újra értelmet adó grunge-ig (Seattle), a partikultúra alapját megvető rave-től (Manchester) a hiphop britesített változatáig, a triphopig (Bristol). Miközben az utóbbi tizenöt évben újabb „periféria”, mindenekelőtt Franciaország és Észak-Európa szól bele egyre erőteljesebben a nemzetközi zenei folyamatokba.

Magyarországon ez a fajta decentralizáltság a rendszerváltásig – részben az ország gazdaság- és településszerkezete, részben a korabeli politikai klíma, illetve az állami intézmények monopóliuma miatt – elképzelhetetlen volt. Hiába alakult ki már a hatvanas években viszonylag élénk beatélet például Szegeden vagy Pécsen (utóbbit akkoriban a „magyar Liverpoolként” is emlegették), az ott működő zenekarok – például a Kristály, az Angyalok és a Funny Fools – megfelelő felszerelés, kapcsolati tőke hiányában sosem jutottak el az országos nyilvánosságig.

„Gitározhatok úgy, mint Eric Clapton, énekelhetek úgy, mint Joe Cocker, olyan dobos ülhet mögöttem, mint Charlie Watts, ingem-gatyám rááldozhatom az erősítőre, na mondd, legfeljebb telt ház előtt hinthetem a zenei mannát a külvárosi művelődési ház ifjúsági klubjában. Vidéki próféta szava nem hallik messzire” – panaszkodott anno a Funny Fools frontembere, Kaponya, s e zenekarok sikertelenségében nyilván az is komoly szerepet játszott, hogy Magyarországon – ellentétben az amerikai vagy a brit példával – a vidéki városokban lemez-, rádió- vagy tévéfelvételi lehetőségről szó sem lehetett.

Csak a hetvenes évek közepétől tűntek fel az első olyan nem budapesti formációk, amelyek szűk környezetükön túl is hatottak. A legsikeresebbek szinte kivétel nélkül felköltöztek a fővárosba, ahogy például a szegedi East vagy a debreceni Pantha Rei és Color. Akik megmaradtak „vidékinek”, mint például a szombathelyi Lord vagy a miskolci Reflex, hiába adtak a helyi művelődési házakban, egyetemi-főiskolai klubokban telt házas koncerteket, esetleg turnéztak a keleti blokkban, végig a műfaj perifériáján mozogtak.

A hetvenes–nyolcvanas évek fordulóján egyetlen vidéki rockzenekarnak sikerült áttörnie ezt a falat és országos sztárrá válnia: a miskolci Eddának. Pataki Attiláékat azonban ebben – vitathatatlan tehetségükön, elszántságukon és Slamo generációs rockslágerein túl – nagyban segítette, hogy a hanglemezgyár őket szemelte ki a roppant népszerű, de renitens P. Mobil szalonképes konkurenciájának, így próbálva legalább részben kifogni a szelet a fiatalok tízezreit vonzó hardrock vitorlájából.

A kilencvenes évek ezen a területen is radikális változásokat hoztak: az évtized rockarculatát jelentősen befolyásoló formációk – a pécsi Kispál és a Borz, a debreceni Tankcsapda, a dunaújvárosi Quimby és a szegedi Nyers – mind-mind „vidékről” jöttek, miként a poposabb szigetszentmiklósi Pál Utcai Fiúk, az elektropop vonalon sokáig legnépszerűbb szombathelyi Anima Sound Sys tem vagy az underground tánczenei kultúra apostolának számító győri DJ Palotai is. Folytathatnánk e sort a pörgő nyelvű gyulafirátóti Sub Bass Monsterrel, a később hiperkarmaként elhíresült komlói Bérczesi Róberttel, a mainstream popvonalon taroló ceglédi Zanzibárral és a kecskeméti Venusszal vagy a fénykorában a fővárosi metálbandákat is leköröző soproni Moby Dickkel.

Még a legjobbak esetében is felmerült a fővárosba költözés kérdése. A mobiltelefon és internet előtti viszonyokat jól jellemzi Lovasiék első nagylemezének a sorsa, melynek az eredeti Napozz Holddal címe helyett Naphoz Holddal jelent meg, mert a grafikus elértette a szót a telefonban. Mire Lovasiék legközelebb feljöttek Budapestre, már semmit sem tehettek, az album sok ezer példányban készen várta, hogy mehessen a boltokba.

„A kilencvenes években kellőképp vagabund rock and roll életet éltünk, ami Debrecenben lényegesen visszafogottabb keretek között tudott maradni, mint ahogy folyt Budapesten. Ha akkor felköltözünk, előbb mentálisan, aztán fizikálisan is belerokkantunk volna. Debrecenben azonban meg tudtunk maradni egyszerű vidéki srácoknak, normális embereknek” – világít rá az otthon maradás előnyének egy aspektusára Lukács László, a Tankcsapda vezetője. Azóta pedig eljutottak odáig, hogy a stúdió is helyben van, s immár a kiadói emberek és a média jár le hozzájuk, és nem fordítva.

Persze a vidéki zenekaroknak van még hendikepjük. A koncertélet az idén az Európa Kulturális Fővárosa címet is viselő Pécsett vagy az ország második legnagyobb városának számító Debrecenben sem bőséges. Kevés a jól működő klub vagy élőzenés kocsma, változatlan a próbahely-mizéria, a helyi vezetés továbbra sem vagy csak esetlegesen támogatja a fiatal formációkat.

Pedig a vidék frissítő szerepe az új évezredben is legalább olyan jelentős, mint volt a kilencvenes években, gondoljunk például az egyaránt pécsi altepop 30Y-ra, a szerző-előadó Takáts Eszterre, a tripcore Esclin Syndora és a nu-jazz Singas Projectre, a debreceni indie-pop Gonzóra, az államilag is kitüntetett tatabányai Kaukázusra, az „utazózenés” nyíregyházi Óperentziára, a népzenét a pophoz közelítő kecskeméti Csík Zenekarra vagy a különösen Németországban népszerű mezőkovácsházi extrém metálos Ektomorfra. Ráadásul a vidéki zenekarok kitartóbbaknak bizonyulnak, mint a rövidebb életű, gyakrabban átalakuló fővárosiak.

„Egy vidéki zenekar úgy gondolkozik, hogy be kell játszania az egész országot, hogy a zenéjét el kell vinnie mindenhova – mondja Beck Zoltán (30Y). – Száz koncertet is ad, mire kezdik megismerni, és eközben olyan rutint szerez, mint egyetlen pesti sem. Arról nem is beszélve, hogy számos budapesti zenekar esik abba a csapdába, hogy túl hamar felfedezik őket az emberek, beskatulyázódnak, és a továbbiakban annak az ábrándnak kell megfelelniük, amilyennek elképzelték őket.”

Meglehet, hogy épp a viszonylagos elszigeteltségből fakadó más hang az, ami érdekessé teszi a perifériáról érkező előadókat. Mint például Yonderboit, a „mernyei csodát”, aki a magyar poptörténet egyik legemlékezetesebb sikersorozatát produkálta – elsősorban Nyugat-Európában. Gimnazistaként a Somogy megyei kis faluból buszozott fel rendszeresen Budapestre lemezekért, aztán otthon a számítógépén barkácsolt dalokat, ezek egyike pedig nemcsak felkerült a Future Sound Of Budapest című albumra, hanem annak révén később több nyugat-európai ország kompilációjára is.

Első albuma, a Shallow and Profound 2001–2002-ben hazánk legkapósabb zeneipari exportcikke lett: Portugáliától Németországig szerepelt a slágerlistákon. S az ismeretlen „vidéki” Yonderboinak sikerült az, ami korábban a nagyágyúnak tartott fővárosi Omegának vagy Locomotiv GT-nek csak részben: ismert lett Nyugat-Európában.