Meghülyült, de jól keres
Nézem a Discovery tévén ezt az Edward Michael Grylls nevű, háromgyermekes családapát, ezt az angol elit oktatási intézményekben iskolázott, harminchat éves úriembert, a lovaggá ütött Sir Michael Grylls konzervatív brit politikus egyetemet végzett fiát, amint döglött zebra teteméből falatozik, nyers kecskeherét és nyálkás lárvát töm a szájába, tevegyomorból kiszedett, emésztetlen táplálékból facsar magának vizet, máskor meg a saját vizeletét issza a sivatagban – és reménykedem benne, hogy lelkes magyar kamaszok nem hisznek neki.
Nem hiszik el neki, hogy az évek óta nagy sikerrel adott túlélőműsoraiból – amelyekből ezekben a hetekben Ember a vadonban címmel sugároz egy sorozatot az említett csatorna – valóban meg lehet tanulni azt, hogy miként lehet túlélni a pokoli hőséget, az embertelen fagyot vagy az átláthatatlan dzsungelt.
Ó, nem, ez a brit úr nem a vadonbéli életre oktat minket. Edward Michael Grylls – becenevén: Bear – legfeljebb azt tanítja meg nekünk, hogy milyen baromságokra képes egy jó állóképességű egykori katona a pénzért meg a hírnévért. Különben mi másért jutna eszébe, hogy a vízben egy termetes harcsa szájába dugja az öklét, és miért mászna egy teve gőzölgő belei közé éjszakára?
El is intézhetnénk a dolgot annyival, hogy a brit lovag fia hülye, de legalább jól keres, mert a tévé mindenre képes a nézettségért, a nézők meg vevők minden marhaságra –, de ami engem zavar, az a hazugság. Nem, nem arra a gyakran megfogalmazott vádra gondolok, hogy Bear Grylls nincs is egyedül a vadonban.
Hiszen bemutatta, hogy népes stábbal dolgozik, és elismerte azt is, hogy két forgatás között kényelmes hotelben piheni ki a büdös tevék belsejében töltött pillanatokat. Az a hazugság zavar, hogy a műsor olykor azt sugallja: a vadont túlélnénk a Bear Grylls által bemutatott módszerekkel. Hát nem. Nem élnénk túl.
Mert ha a kedves olvasót legközelebb helikopterről dobják le az afrikai kontinens valamely lakatlan területén, akkor lehetőleg ne egyen madárürülékkel szennyezett, mosatlan tojáshéjat, mert súlyos fertőzést kap. A kedves olvasó ne vizelje le a sivatagban az ingét sem, és azt ne tekerje a fejére hűsítésképpen, mert ötven fokban a vizelete fél perc alatt úgyis elpárolog, de megmarad a szag.
Továbbá egy folyójárta, szűk kanyonban semmiképpen ne úgy jusson át a kedves olvasó egy torlaszon, hogy a víz alá bukik, és úszik, mert nem tudhatja, hogy a kanyar utánmenynyi még a táv, amit levegővétel nélkül kell megtennie. Pedig Bear Grylls mindezt így csinálta.
Jaj.
Remélhetőleg senkinek nem jut eszébe, hogy utánozza őt. Nem szeretnék riportot írni egy Debrecenből Afrikába szökött, halálos balesetet szenvedett tinédzserről, aki ebből a műsorból kapott ihletést egy romantikus szaharai kalandra.
A brit lovag fiának túrái ugyanis nagyjából annyira életszerűek, mintha Bear Grylls a civilizációnk hajléktalanjaként döglött macskák húsából lakmározna egy sikátorban, kóbor kutyák vérét szívná az utcán fényes nappal, nyilvános WC-be járna vizeletet inni, és őrölt városi galambszarból sütne magának lepényt.
Amit amúgy nagyon szívesen megnéznék.
