– Van, aki Berlint választja, hogy szabadabban írhasson, te nem olyan rég Kolozsvárra költöztél, meghatározatlan időre. Mi ennek az oka?

– Nekem egyáltalán nem olyan Kolozsvár, mint másnak Berlin. Itt indultam, az első két könyvem és rengeteg barátom köt hozzá – végül is visszakerültem a saját kontextusomba. És nem is a költőt-írót hoztam ide magammal, nincs ennek olyan színe, nem az írásról, élménygyűjtésről szól az egész. Hanem csak rólam.

– Mikor születnek könnyebben a versek, ha egy nyugodtabb országban élsz, vagy ha egy olyanban, amelyik mindig okot ad egy kis nyugtalanságra?

– Mindkettőre tudnék ugyanolyan jó példákat mondani – háborúban és békében ugyanúgy születnek nagy dolgok. Kolozsváron egyszerre nyugodtabb és egyszerre izgalmasabb az élet. Méghozzá pont úgy izgalmas és nyugodt, ahogy nekem jó. Hogy milyen helyzetben lehet könnyen írni, azt csak elképzelni lehet – végül vagy jön, vagy nem. Nem az emberen múlik.

– Már-már elfeledett műfajokat hoztál vissza az irodalomba: verses regény, vígeposz.
– A vígeposzt, a Zalai Passiót tizenegy éve írtam, nem volt mögötte elgondolás, csak eszembe jutott, és meglett. A következő eposz, A sík a nagy kérdés: azt már azért írtam, mert az első írását nagyon élveztem, és megszerettem a történeteket. Nem nagyon választok műfajokat: témák választanak engem, és hozzák magukkal a műfajt.

– A próza soha nem vonzott?

– ’97–98 körül mindent ki kellett próbálni, mert a helyőrséges fiúk (Szálinger Balázs első két könyve a kolozsvári Előretolt Helyőrség gondozásában jelent meg – a szerk.) tudni akarták, miben lehetek majd jobb. De sem előtte, sem akkor, sem azóta nem vonzott a próza. Soha.

– Miért zárkózol el ennyire tőle? A névazonosság mégiscsak kötelezne…

– Nem elzárkózás ez, csak egyszerűen nem vagyok prózaíró. Mint ahogy orvos se vagyok, tehát nem kezdek gyógyítani. Mások szakmája az, és tiszteletben tartom. Azt a véleményt viszont nem tartom tiszteletben, hogy a történet a prózaírók hitbizománya. Hát egy fenét! Ugyanannyira a miénk is. Géher István, Schein Gábor, Térey János is bizonyította ezt az elmúlt évtizedben –és nem is akárhogy. Nincs már szükségünk a prózára való átnyergelésre, ha mesélni akarunk. Az régen volt.

– Most lettél József Attila-díjas, de korábban már nem egy elismerést kaptál. Nemzedéked legtehetségesebb írói között emlegetnek. Ez inkább terhet jelent vagy megkönnyebbülést?

– Ha így emleget valaki, az persze hízelgő és kedves, ezt hiú emberként nyilván kezelni kell valahogy. Picit zavar, ami most van, de erre az élet meghozta a választ: remélem, most, hogy távol vagyok Pesttől, kicsit elfelejtenek, és nem kell ezzel a kérdéssel foglalkoznom. Ez az emberi oldala. Az írás vonatkozásában meg sosem érdekelt, mit mondanak, csak mentem a fejem után, én magam is kíváncsi voltam, hogy merre.

– Nem az a típus vagy, akit vonzana az irodalmi élet, a nyüzsgés, az ilyenolyan találkozók. Mintha nem is tartanád ezeket fontosnak...

– Nagyon elégedett vagyok a meglévő baráti társaságommal, minek keresnék mást? Irodalmi rendezvényekre vagy miattuk, vagy a téma miatt megyek, magáért a sürgés-forgásért eszembe se jutna. Nekem az a fontos, ami a könyvben megjelenik. Az ez alatt, mellett futó másik nyilvánosság nyilván ugyanolyan fontos, csak épp nem az én világom. Nélkülük is megy, és neki is megy nélkülem.

– Két éve drámában is kipróbáltad magad. Milyen volt ez az újfajta, közvetlen találkozás az olvasókkal, nézőkkel?

– A Kalevala fogadtatásának élménye máig meghatározó. Egyrészt persze szomorú, hogy egy másik műfajban való munka kell ahhoz, hogy egy nagyobb közönség felfedezze a verseimet, mert hát nem lettem én semmivel se jobb költő 2008-ban. Másrészt viszont talán mégis van valami változás: a saját versekhez is nagyobb bátorságot érzek a színház óta: versbetétként – amit aztán függetleníteni lehet majd a színműtől – olyanokat írhatok, annyira szabadon, amilyen szabad sose voltam színház nélküli költőként.

– Egyre többen kezelik úgy az irodalmat, tágabban a művészetet, mint afféle politikamentes kikapcsolódást, szellemi wellnesst. Szerinted jót tesz az irodalomnak az effajta érdeklődés?

– Ha ez valós közönségigény, akkor majd hamar megjelenik a kínálat is. Akik valamiféle fájdalommentes, pihe-puha szellemi wellnessnek, díszes kézműves szappantartónak fogják fel, mondjuk, a költészetet is, ugyanúgy olvasni akarnak, ami nem bűn. Akik előállítják ezeket a szövegeket, amelyek kielégítik ezt az igényt, szintén nem bűnözők, ők tudják, mit csinálnak. Nem árt ez az irodalomnak: terel rá egy kis figyelmet, a felszín alatt pedig sokkal nyugodtabban lehet írni a fontos dolgokról.

„Nekem az a fontos, ami a könyvben megjelenik”