Magyarra hangolva

2010-04-09 noller

A szinkronhoz érzék kell,a technikát meg lehet tanulni, de a legfontosabb, hogy a rendező ismerje és szeresse a magyar színészeket.

Oscart Aprics Lászlónak!! – ez a dupla felkiáltójeles követelés áll a www.magyarszinkron.hu szakmai portál címlapján. És, hogy miért is? A Maffiózókért, a Szívek szállodájáért vagy a vadonatúj, The Pacific – A hős alakulat szinkronrendezéséért, meg egyáltalán: azért, amiért megtalált, összehozott és felnevelt egy színészgárdát, amelynek tagjai egyperces szerepben is száztíz százalékos teljesítményre képesek.

Az Amerikai Filmakadémia tagjai nem olvasnak magyar weboldalakat, nyilván ez az oka, hogy mégsem kapott Oscar-díjat, viszont vélhetően a magyar szinkron első 75 évének eddigi legmagasabb állami kitüntetésében, a Magyar Köztársasági Ezüst Érdemkesztjében részesült két héttel ezelőtt.

Negyven év szinkronos múlt és három évtizednyi rendezés után nem éppen elkapkodott díjazás, de talán visszahozza-e a kicsit elhanyagolt és gazdátlan művészet régi respektjét. A korabeli, „jobb, mint az eredeti” produkciók (Frédi és Béni-rajzfilmek, Angyal és Minden lében két kanál: Roger Moore-Láng József, Tony Curtis-Sztankay István) fényes sikerei a szerencsés színészválogatáson múltak, és Aprics László szerint ma sincs ez másképp. A szinkronhoz érzék kell, a technikát meg lehet tanulni, de a legfontosabb, hogy a rendező ismerje és szeresse a magyar színészeket, ezért a külföldi gyakorlattal ellentétben ő elsősorban a figura és az alakító habitusának hasonlóságára, nem pedig hangszínére figyel. Tudja, ki mire alkalmas, mennyit képes hozzáadni tehetségéből, személyiségéből, és azt is: egy filmet erősen föl lehet javítani vagy katasztrofálisan elszúrni a magyar szinkronnal.

Határozott állítását, mely szerint szinkronszínészek márpedig nincsenek, csak jók és rosszak, a történelem és a mai filmfelhozatal is igazolja. Mivel Magyarországon nem vált szét a szakma film, színház és szinkron szerint, a nyolcvanas évek közepéig színészóriások adták hangjukat a mozinak: Ruttkai Éva, Tolnay Klári, Váradi Hédi, Básti Lajos, Gábor Miklós mindennapos vendég volt a stúdiókban. A mostani „nagy generáció” főszereplői (Alföldi Róbert, Hujber Ferenc, Nagy Ervin, Rajkai Zoltán, Stohl András vagy a fiatalon elhunyt Selmeczi Roland) valamennyien Aprics felfedezettjei, többen közülük a rendező szinkroncastingjából bújtak elő. Nekünk már Tony Soprano örökre Kőszegi Ákos, Denis Leary (a Ments meg, Tűzoltó hőse) Haas Vander Péter, a Szívek szállodája Lorelaia Pápai Erika marad.

Utánpótlás? Se idő, se pénz rá, manapság az egy nap egy film nagyüzeme folyik a szaporodó stúdiókban. Akár reménytelen is lehetne a helyzet, hogy mégsem az, két mester összefogásának köszönhető: Gálffi László, a Színművészeti Egyetem tanára meghívta őt egy nyolcszor négyórás szinkronkurzusra a végzős osztályába. Így talált rá tíz-egynéhány tehetséges fiatalra, akiket tekercsről tekercsre (egy szinkrontekercs 25 másodperc) felnevelhet majd. Szerencsésnek tarthatják magukat, mert bennfentes vélemények szerint: „a mai kapkodó világban a számtalan hozzá nem értő, amatőr, rendezőnek ki kiáltott széltolók között Aprics aprólékosan odafigyelő munkája ritka, mint a fehér holló…”