Kobajasi Kenicsiró, persze átlátta. És azonnal tudta, mi akar lenni: zeneszerző. Talán azonnal azt is átlátta, mi ennek az egésznek az értelme: a teremtés megismétlése, az előbb még nem volt ott semmi, és aztán hirtelen ott terem egy egész világ, láthatatlan és mégis megtapasztalható, illanó és mégis létező. Tudta, mi akar lenni: zeneszerző.

Mi már tudjuk azt is: nem lett az. Illetve, legyünk pontosak, az is lett. De karmesterként ismerjük, karmesterként jut eszünkbe, ma különösen, a hetvenedik születésnapján, de egyébként is. Így láttuk őt először 1974-ben, a karmesterversenyen, ahol szép rajt-cél győzelmet aratott, az első próba után tudni lehetett, hogy megvan a nyertes, az az érettség, dinamika, mozgássá változtatott zenei szándék, zenévé változó mozgás nála különleges egységben jelent meg, nem volt nehéz dolga a zsűrinek. A Kobajasi-rajongóknak azóta sincs nehéz dolguk, az eltelt évtizedek ellenére ugyanezt a dinamikus, zenéért élő, zenében föloldódó embert látják, aki viszi magával a közönséget, segít megérteni, –hogy mit kellene átélni, segít átélni azt, amire vágyunk.

A nemrajongóknak is van bőven patronuk, a repertoár szűkössége, az általa igazán szeretett és élményszerűen vezényelt művek hasonlósága, az apró munka, csiszolás, finomítás helyett a lendületesség, indulat, improvizáció, amely átsegít a nehezebb pillanatokban. Vagy nem.

Kobajasi erényei és hibái ugyanazok, ugyanannak a személyiségnek a könnyebben vagy nehezebben elfogadható vonásai. Tekintve, hogy ma születésnapja van, szívesebben és könnyebben beszélek a naposabb oldalról. A jó formában lévő Kobajasinál talán senki nem tudja pontosabban érzékeltetni az újrateremtés és a teremtés azonosságát. Együtt csodálkozunk rá olyan művekre, mint éppen a 9. szimfónia, együtt éljük át a nagy, áradó érzelmeket, vagy a káoszból kibontakozó dallamot, és, ha végre hajlandóak vagyunk a szívünkre hallgatni, el is ismerhetjük: van ez olyan fontos, mint hogy a harmadik nagybőgő F-et vagy G-t húzott.

A győztes