A Hammond orgona ura
A szocreál győri Vasas Művelődési Ház tükrös nagytermébe néha beoson egy-egy külső látogató is a próbára. A kardiológusprofesszor, hóna alatt pár kiló bakelitlemezzel – ifjúsága korongba zárt emlékeivel – , az egyik megyei ügyész digitális kis kamerával lopakodik be, s a sarokba észrevétlenül meghúzódva rögzít pár percet magának a próba hangulatából.
Fölülök az üres hangszeres dobozok tetejére, s pár pillanatra visszatér veszprémi középiskolás diákkorom, amikor hétvégeken fülünkre szorított Sokol rádióval botorkáltunk a Betekints völgyben, mentünk a kiskúti kocsmába borért, az abc-be Mecseki itókáért, s a luxemburgi adón hallgattuk a Deep Purple zenéjét. Mi volt nekünk akkor a muzsika, mondjuk a Smoke On The Water? A dübörgő gitár, a boszorkányos, sodró orgonaszóló? A vágyott és elérhetetlen, határon túli külvilág, a maga szilaj, akkor még gondtalannak vélt szabadságával.
Jon Lord három órán át próbált – ma már másodszor – elképesztő alázattal, aztán lecserélte átizzadt ingét, s lejött velünk beszélgetni a hotel belga sörözőjébe. Jon Lord 69 éves. A Deep Purple együttes alapítója, akit az amerikai Laurens Hammond által épített elektronikus hangszer, a Hammond-orgona uraként ismernek el világszerte a szakmában. Anglia Leicester nevű városában született. A zenetörténelemben arról is jegyzik, hogy ő házasíttotta össze elsőként – a közönség és később a szakkritika által is elfogadott módon – a rockot a filharmonikus muzsikával.
Jon Lordtól három órával ezelőtt talán megkérdeztem volna, mi tartja életben nemzedékeken át az ő muzsikáját – így az 1969-ben nyolc hét alatt megkomponált első szimfonikus nagyzenekari művét, a Concerto for Group and Orchestrát, melyet a Royal Albert Hallban mutattak be, vagy a Child in Time című dalt –, de a próbán hallottak után ez a kérdésértelmetlen, nevetséges.
– A zene kiválasztja a maga közönségét – mondja. – Nem nagyon ismerek ennél nagyobb szabadságot. Él egy alkotó, akinek vannak hangulatai, magánérzései, válogat a hangok birodalmában, a saját ízlése szerint összeilleszti őket muzsikává, s publikussá teszi a művet. Dallamsora eljut a hallgatóhoz, aki megint szabadon dönt, hogy jelent-e számára valamit, felidéz-e benne hangulatokat vagy nem. A hallgató szabadsága az is, hogy más jelentéstartalmat halljon ki belőle, mint amit szándéka szerint az alkotó szeretett volna. Ezért sem szabad folyton pontos jelentéstartalmakat tulajdonítani a zenének. Aztán a hallgató vagy elmosolyodik, átitatja magát a zenével, vagy rosszabb esetben sikítva kimenekül a koncertteremből, otthon pedig sietősen lekapcsolja a lejátszót. Ez is a szabadság része, amin soha, senkinek nincs oka megsértődni. Az alkotónak, a zenésznek az a dolga, hogy adja önmagát, s vállalja az elutasítás kockázatát is. Nem lehet úgy jó zenét írni és játszani, hogy kiagyalom, mit akarhat a közönség, mit fizet meg, s a pénzsóvárság, a kapzsiság irányítja a komponista ujjait a zongorán. De tulajdonképpen ez a magatartás is beleférhet a zenélés szabadságába. Előbb-utóbb úgyis kiderül, mennyire lesz az így született mű tartósan érdekes és életképes.
A sörözőben két mobiltelefon is megszólal a szomszédos asztalnál. Az egyiken a Smoke On The Water motívumait hallom: ezeket minden zenetanár elsőként tanít meg azoknak, akik gitározni szeretnének.
Ez lenne hát a halhatatlanság, hogy csengőhangok őrzik meg az utókornak a zeneszámokat? Természetesen ezt a kérdést sem teszem föl Lord Jonnak. A napokban megjelenő új korongjáról faggatom inkább.
– Tavaly elhunyt barátom, Sir John Mortimer emlékére írtam. Ez is szimfonikus zene, talán ebben a műfajban tudtam a legtöbbet elmondani róla – mondja.
– A zenén kívül mi a fontos mostanában az életében?
– Nézem, merre megy a világ, megpróbálok minél több emberséges gesztust találni benne. Kell hozzá türelem.
– Sokszor csalódott emberekben?
– Ó yes, Mister – bólogat mélyen. – Ismerősökben, idegenekben egyaránt. Kinyitom az újságokat – mert én megmaradtam olvasónak –, s cikkeikből a megtörtént embertelen cselekedetek sokasága ömlik a szemembe. De azért mindig találok egy történetet, egy sorsot kapaszkodónak, ha mást nem, hát kedvességet, jó szót. Tudják, én sok mindenben megtalálom az örömömet. Egy festményben, vagy abban a rengeteg könyvben, amit olvasok. Gyorsan kell élni, mert száguld az élet. Fiatal koromban egy év maga volt az örökkévalóság, szinte minden belefért. Zene, buli, nők...
(Jon Lord és a Deep Purple másik alapítója, Ian Pace, a dobos – aki másnap volt Győr vendége az ütős fesztiválon – egyébként sógorok. John Lord felesége Ian Pace párjának az ikertestvére.)
– A nők most is fontosak az életében? – kérdem.
– A nők mindig. A nő a szín, az inspiráló erő a férfi életében – ragyog fel Jon Lord. – Néha azon kapom magam, hogy a feleségem rám szól az autóban: ne forgasd olyan hirtelen a fejed a nők után, mert kitörik a nyakad. Hát ez már csak így van. Egyébként a családomnak élek. Lekopogom: még nem kell bottal járnom, viszont az aggódás időskori tünetei kiütköznek rajtam. Féltem a családomat, folyton aggódom értük. Úgy próbálok kifogni az időn, hogy meg akarok maradni önmagam és mások számára szórakoztatónak. Teniszezek, síelek, kutyát sétáltatok.
Belelendül, talán meg kellene kérdezni tőle, van-e kandallója, s mióta él a rocksztár polgári, nagypolgári, netán arisztokratikus életet.
– Az a bölcsesség az én életfilozófiám,hogy úgy kell élni, mintha minden nap az első, s egyben az utolsó volna a számodra – folytatja. – Az első, amikor az ember rácsodálkozik a világra, de az utolsó is, amikor mindentől búcsúzni kell. Egy nap fontos időív. Be kell járni.
Visszakanyarodunk a zenére.
– Ha valamiért nem létezne orgona,mihez kezdene magával?
– De zongora csak volna ebben a hipotetikus világban? – kérdez vissza.
– És ha az sem?
– Hát ha zongora sem, akkor cselló.Azon is sok mindent el lehet játszani.
Másnap este a győri Richter Teremben a filharmonikusokkal és az ugyancsak remek Cry Free együttessel lép föl. Jon Lord kezet csókol az énekesnőnek, a hegedűsöknek. A színpadon egyszemélyben egy féktelen muzsikát játszó rocksztár és egy klasszikus zenét szerző angol úr hangokkal varázsol. Úgy jövünk ki az előadásról – Jon Lord pólóban, vagy öltönyösen, fekete ingben, nyakkendő nélkül – mintha közünk volna egymáshoz. Aztán szétszóródunk a szeles éjszakában.
