Somogyi József kiállítása emlékeztető kiállítás. Mert van az éremnek – a plakettnek, hogy a tárgynál maradjunk – egy másik oldala is. Nevezetesen, az is szép igazságtétel, hogy a köztéri plasztika, ez az elvben örökkévalóságot és gyakorlatban a legnagyobb nyilvánosságot élvező műalkotás, teljességében nem, vagy nem mindig érvényesül a kiállítóteremben. Kis léptékben, modell vagy terv formájában sem. Sokszor legfeljebb csak emlékeztet. AMartinásznak egy kilencszázhatvanas kisbronz változata például csupán emlékeztet az ötvenhármas, 163 centiméteres eredetire, a Mednyánszky-síremlék arasznyi méretben is robbanó kisplasztika, míg Szántó Kovács sajátos módon a háromméteres, hatalmas drámát is képes megidézni háromnegyed méteres léptékben.

A mostani Somogyi-kiállítás azért példás, mert hiánytalanul képes megidézni a teljes pályát. Azt a számra, súlyra is hatalmas életművet, amely eredetiségével, erejével és őszinteségével fél évszázadon át izgatta, provokálta és befolyásolta az elaggott hazai köztéri szobrászatot. A kisbronzokkal telt termekben újra látnunk kell, hogy az 1916 és 1993 között élt mester nem egyszerűen a szocreál béklyóiból szabadította ki a nagyplasztikát, nem csupán a hatvanas évek kövér, buta anya-gyermek dömpingje idején komponált hiteles tömegeket, űröket és tartalmakat, s nemcsak a mostani patetikus, kegyes üresjáratoknak mondanak ellent kellemetlenül tartalmas monumentumai.

Itt egy évszázad konvencióit kellett kikezdeni, felettébb kedvezőtlen körülmények között. És ha a harmincnyolc centis Martinász nem mutatja – nem mutathatja – azt a formai bravúrt, ahogyan az átizzadt, szakadt ing gyöngéd naturalizmusából diadalmas, keserves, konstruktív győzelem kerekedik, megidézi a győztes kontraposztot. Azt a megszolgált nagyságot, amely a megrendelőnek még sokáig nem kellett, de amely korszakoktól és rendszerektől függetlenül a munka érvényes emlékműve marad.

Somogyi nem magányos hős volt; nem is lehetett volna az. Volt mellette Kerényi, voltak mások, aztán, a hatvanas-hetvenes években jöttek újabb generációk is a műfaj megújítására. De azt a művészi szuverenitást, amely a brüsszeli Táncolókat megteremtette, még a társszerzőknek kellett megvédeniük ötvennyolcban. A hajfonatát, lábát-karját szerteszóró, táncoló lány féktelensége kisbronzban is magával sodró, Kerényi ikerfigurájával együtt az expón nagydíjat nyert, és már csak a művészettörténeti adattár emlékezik arra a méltatlan, fegyelmező cikkre, amely Brüsszel után megpróbálta a két szobrászt a sorba visszaparancsolni. Nem sok eredménynyel. A Szántó Kovács Jánosemlékmű pőre heroizmusának, kacska kezű fenségének már csak Hódmezővásárhely lokális érzelmeivel kellett vitatkoznia, és ez már sokkal emberibb, demokratikusabb ütközés volt, az ugyancsak hatvanötös, dátumot viselő Mednyánszkysíremlék fogadtatása pedig feltétel nélküli siker.

A Somogyi-irodalom egy része ennek a szobrászatnak az expresszivitását, heves érzelmeit, belső feszültségét és kíméletlen felületkezelését méltányolja. Akcióra robbanni kész, vészjósló nyugalom, érdes, goromba mintázás. Más összefoglalók a konstruktív erőt, a szerkezetes fegyelmet emelik ki: már a Martinász nyugalma is feszesen épített. A művek ereje, pátosza és hitele azonban e két érték összekovácsolásában, összeolvasztásában rejlik, a monumentalitás titka a kettősség. Ez teszi egyszerre súlyossá és meghitté azokat a plaketteket, amelyek a monumentalista intim pillanatainak emlékművei, s amelyek értelemszerűen a mostani kiállítás zömét teszik ki. Ez él továbbá azokban a pompás, nagyméretű Somogyi-rajzokban, amelyeket talán kevesen ismernek, s amely mind egyegy hatalmasan hódoló nőábrázolás.

Martinász, 1960, bronz, 38 cm