Előadás-igazgató
A családjában előtte senki nem volt művész. Az édesanyja íratta be Freimann Leona miskolci balettiskolájába, amely a Szakszervezetek Megyei Kultúrotthonában működött. Nem holmi tinglitangli szakkörfélét vezetett a Pestről jött balettmester, akit Ágota nagyon megszeretett, ezért nem is érezte gyötrőnek a mindennapos kemény gyakorlást. Nem úgy, mint a rendes iskolát.
– Ezt nekem meg ne írja! – mondja nagyot nevetve, és már meséli is tovább „füstisen” mély és erős hangján, hogy nem tette le az érettségit sem. A gimnazista lánynak – aki tizenhat évesen már fellépődíjas volt a színházban – a balett volt a mindene. Ám amikor tizenkilenc évesen, 1964-ben a Miskolci Nemzeti Színház társulatának tagja lett, éppen megszűnt a balett, és a megmaradt tánckar elsősorban operettekbe volt beosztva. De a tánckarnak mindegyikben volt legalább egy önálló száma, sőt némely revü operettben akár tizennyolc is. Füsti Molnár Ágota nem maradt meg a karban. Néhány év múlva a budapesti Balett Intézetben tett vizsga után megkapta a magántáncosi címet, később tánckari vezető lett. Ebbéli minőségében ő tartotta a mozognitáncolni-edzeni vágyó színészeknek a „tohonya terápiát”.
Rengeteget próbáltak. Sokszor délután is volt előadás. Mivel egy időben a miskolci és az egri színház közös társulattal működött, gyakran egyazon napon két városban is felléptek. Munka után pedig a színészbüfében szórakoztak. Alighogy bekerült a színházba, összeismerkedett az egyik világosító fiúval, aki a férje lett, és aki a színház műszaki vezetői posztjáról ment nyugdíjba. Mintha úgy telt volna el húsz táncos éve, hogy nem is foglalkozott azzal, mi van a színház falain kívül. Úgy emlékszik, valahogyan jobban együtt élt a társulat akkoriban, pedig sok színész járt forgatni, szinkronizálni, az énekesek és a táncosok meg rengeteget hakniztak.
– Ma mindenki szalad. Hogy merre, miért? Nem is tudni.
„Ági, továbbra is szükségünk van rád: ügyelőként. Ne izgulj, hagyunk egy kis időt gondolkodni.” Ezt negyedszázada mondta neki Csiszár Imre, aki szinte pályakezdőként lett a miskolci színház művészeti vezetője és főrendezője. Még azt is hozzátette: „De jó volna, ha most azonnal válaszolnál.”
Így lett Füsti Molnár Ágotából ügyelő. Pár perc alatt. A még negyvenen innen lévő táncosnő örült, hogy számítanak rá a színházban, és hogy a rendkívüli határozottságáról híres Csiszár ilyen ügyesen átsegítette őt egy elkerülhetetlen döntésen.
Az első évadban kilenc előadást ügyelt. Mielőtt beült volna az ügyelői lyukba, egy kolléga dióhéjban elmondta a tudnivalókat (őhozzá másfél évig járt a tanítványa). Éppen kezdőnek való feladatot kapott: a Vadnők című revü operettben minden mozgott, forgott, egyik látványos szám követte a másikat, és volt benne ötven szereplő.
Mert ki is az ügyelő?
– Úgy tartjuk, hogy előadás alatt ő az igazgató. Bárki elveszítheti a fejét a színházban, kivéve az ügyelőt – magyarázza Halasi Imre miskolci direktor, aki már számtalanszor dolgozott együtt a kottaolvasási tudása miatt a zenés műfajokra specializálódott Füsti Molnár Ágotával operákban, operettekben és musicalekben.
Az ügyelő indítja az előadást. Ő tudja, melyik művésznek mikor, milyen végszóra, effektre, hangra és honnan kell a színpadra lépnie. És felel érte, hogy ez meg is történjen. Sokáig ő adott utasítást a függöny mozgatására, ma már ezt egyedül kezeli egy gomb segítségével. Régebben az ügyelő vezényelte a színpadi fényt és a hangosítást is, de ezeket ma már külön szakemberek irányítják számítógép segítségével. Az ügyelőpultban van két monitor, amelyen több kameraállásból figyelemmel követheti az eladást és a nézőteret. Neki már volt hangosbeszélője, ezen keresztül a hangja az alagsori vécétől a negyedik emeleti igazgatói titkárságig mindenhová elér. A régiek futkoshattak az emeletek között, ha egy szereplő nem jelentkezett időben az ügyelőnél. Mert előadás ma is csak akkor kezdődhet, ha kezdéskor az is az épületben van, aki csupán a harmadik felvonás utolsó jelenetében lép színre.
Táncosnőként Füsti Molnár Ágota maga is megtapasztalta, milyen a jó ügyelő. Ilyen volt Miskolcon Nagy László,aki vasszigorral tartotta kézben az előadásokat, de még azt is szóvá tette, ha a táncos lányok az öltözőben kártyáztak: „Micsoda dolog ez, kérem! Az előadásra tessék koncentrálni!” A lányok persze vihogtak, de tisztelték a következetessége miatt legendás öreget. – Még azt is felírta az ügyelői naplóba, amikor az ’56 után Miskolcra száműzött, kétszeres Kossuth-díjas Horvai István rendező egy alkalommal negyedórát késett a próbáról – meséli Kerékgyártó László. A teátrum nyugalmazott gazdasági igazgatója színházi gyerekkora óta ismeri Füsti Molnár Ágotát, akiről azt mondja: neki nem a szigor, hanem a határozottság és a derű a munkaeszköze.
Beledumálós. Ez az önminősítés Füsti Molnár Ágota szótárában természetesen nem holmi tiszteletlenséget jelent. Csupán azt, hogy ő bizony mindig szóvá tette, amit a munkaköréből adódóan jónak látott a rendező tudomására hozni. Egyiküket például, akivel pedig többször és jól együtt dolgozott, figyelmeztette egy veszélyes díszletelemre. A művész úr kikérte magának, hogy beleszóljanak az ő koncepciójába. A díszletet persze az ügyelő javaslata szerint módosíttatta, de Füsti Molnár Ágotát többé nem kérte maga mellé. Kellemes emlékként említi viszont Kesselyák Gergely karmestert, akinek az volt a heppje, hogy a függöny pontosan abban a pillanatban csapódjon össze, amikor ő leinti a zenekart, és aki a tökéletes összhangot sem volt rest megköszönni az ügyelőjének.
– Annyi huncut emberrel volt dolgom, hogy csak na! – nevet fel FüstiMolnár Ágota. Egyszer például két színész – neveket nem mond, az ügyelő ne pletykáljon! – civilben a pultja mellett keringőzött, a színen egy operett ment éppen. Már az is tilos lett volna, hogy csak ott ácsorogjanak, de persze azért ő is jól szórakozott a mókázókon. A pár egyszer csak megbotlott, és éppen a nagy báli jelenet közepébe zuhantak be a színpadra. Ha a kóristák a „hangzavarban” marhaságokat énekeltek, jót röhögött magában, de aztán rájuk förmedt, nehogy elfajuljanak a dolgok. Az a módszere, hogy eljátssza: borzasztóan haragszik. Általában ennyi elég is. A súlyos „eseteket” – ittas színész, notórius késő – hivatalból jelentenie kell, hiszen esténként sok-sok ember közös produkciója és a közönség élménye forog kockán. Közel fél évszázados tapasztalat mondatja vele, hogy manapság sokkal fegyelmezettebb a színházi üzem, mint húsz éve volt.
Amikor Halasi Imre direktortól azt tudakolom, hogy miért nem engedi nyugdíjba FüstiMolnár Ágotát, azonnal rávágja: –Mert tudása, tapasztalata, lendülete nélkülözhetetlen. Ági csak a beosztását tekintve ügyelő. Foglalkozása szerint színházi ember.
