Csapások és vigasztalódások
A Münchner Kammerspiele tavaly a Budapesti Őszi Fesztiválon Elfriede Jelinek Rechnitzének előadásával szerepelt, azelőtt úgy negyedszázada láttam a társulattól Goethe művét, az Iphigenia Taurisbant. Talán véletlen, de mindkét előadásban a rideg pontosságból, a következetes tárgyszerűségből kibomló elementáris drámai erő ragadott meg, illetve a Rechnitz esetében még a mély irónia. Csupa olyan erény, amely igen távolinak tetszik Roth művének elragadó szentimentalizmusától.
A müncheni együttes azonban hű maradt önmagához. A holland Johan Simons rendezése lehántja a szövegről a fölös érzést. A mondatok – a feliratozás lényegében Kertész Imre 1989-ben megjelent magyar szövegét követi – összefüggésükből kiszakítva, keményen koppannak. Bert Neumann díszlete is eltávolít: tarka körhinta áll a színpad közepén, rajta rengeteg lámpa, amelyek majd az amerikai jelenetekben fognak kigyulladni, szükség szerint az amerikai zászló csíkjait és csillagait is formázva. Angol felirat áll középen: Birth – születés. Később, ahogy fordul az eszköz, megjelenik a szerelem és a halál is.
Érezhetnénk szájbarágón illusztratívnak mindezt, ám nem az. Nem tolakszik a színészi játék elé, csupán jelzi a dimenziókat. Ami fontos, azt a színészek mondják el. Nemcsak szavakkal, hanem kiszámítottan, mégis hatásosan kezelve eszközeiket. Kiszámítottságuk az igazmondást szolgálja. Tudják, mi jeleníthető meg és mi nem. A visszafogottságot, a tárgyilagosságot, a középhangot nem generálszószként gyötrik a szövegre. Látványosan tudnak játszani, sőtmegjátszani is. Az igazán nagy megrendüléseket, tragikus pillanatokat azonban szinte tisztán az írói szöveg erejére bízzák.
Az anyát játszó Hildegard Schmahl rezzenetlenül ül, miközben elmondják, miképpen őrjöng haját tépve, és hal meg fia halálhírére. Wiebke Puls előadásában Mirjam őrülési jelenete mindössze egy finom borzongás. Sylvana Krappatsch egy félredobott rongydarabként van jelen végig a beteg, epilepsziás Menuhim szerepében, hogy aztán egészen apró gesztusokkal utaljon egykori betegségére, amikor egészségesen, világjáró koncertező zenészként bukkan fel apja vigasztalására. André Jung fokozatosan elmélyülő átéléssel játssza a főszerepet. A brechtien epikusan, kívülről ábrázolt figurából fokozatosan változik aprólékos gesztusokkal, plasztikus mimikával jelzett, realisztikusan átélt, érzelmeivel középpontba kerülő, de magára is maradó hőssé. Tekintetében nem annyira elégtétel, mint inkább jámbor csodálkozás van, amikor a kései vigaszt tudomásul veszi.
Schöpflin Aladár írása végén azt hangsúlyozza, hogy „a háború óta – minden bizonnyal a mindenfelé megnyilatkozó antiszemitizmus reakciójaként is – nagyon megerősödött a zsidóság önábrázoló igyekezete”, s ennek jelentékeny példájaként méltatja a regényt. A Münchner Kammerspiele előadása inkább a kisemberi sors kiszámíthatatlanságát fogalmazza meg a csapások és vigasztalódások váltakozásában.
