Van egy viszonylag rövid és valós összegzése az Urániában lezajlott estének, két hangjavesztett, hajdan nagy énekes, mögöttük egy meglehetősen hamisan bazseváló régi hangszeres együttes, a Florilegium, mellettük egy rokonszenvesen civil, mosolygós, de elég érdektelen fuvolista, a komponista Vivaldi és Pergolesi. Csak annyival volt jobb a koncert második része, amennyivel jobb a Stabat mater a Salve Reginánál, már amennyiben Pergolesi a zeneszerző. Tényleg ez történt.

Esetleg idézhetjük a múltat, amikor Michael Chance először járt itt, és az Erkel Színházban énekelte a h-moll miséből az Agnus Deit. Akkoriban, úgy húsz éve, neki volt talán a legszebb kontratenor hangja a világon, lágy, könnyű, édes és szomorú. Emlékszem, hogy mindenki az Agnus Deit énekelte a színfalak mögött, csomagolt a zenekar, indult a szállodába a kórus, és itt is, ott is belekezdett valaki az áriába, nem lehetett szabadulni ettől a bánatos, ereszkedő dallamtól, a szomorúságtól, amelyben rögtön ott volt a vigasz is, hiszen ennyire szépen tudta elénekelni valaki. Michael Chance külseje alig változott valamit a húsz év alatt, a színpadon látva elég valószínűtlennek látszik, hogy idén már ötvenöt éves, csak hát épp a hangja fakult, tompult, száradt, és veszítette el szinte minden szépségét.

A régi hangszeresek és autentikus zenészek két kulcsfigurájáról van szó. Emma Kirkby fénykora még tíz évvel korábbra esett, valaha a legszebb lemezeken hallhattuk a hangját, olyan felvételeken, amelyek ma sem veszítettek szépségükből, ezért is veszedelmes a szép és frissnek ható Hände és Purcell-lemezek után vagy épp mellett hirtelen a fáradt, fent erejefogyott szopránt hallani, talán többet veszítünk így, mint ha egyáltalán nem hallottuk volna. Ő sem először jött ide, ha jól számoltam, ez már a harmadik alkalom, a hanyatlás több fokozatát is megfigyelhettük, tényleg fokozatos, és tényleg egyértelmű.

Kicsit utálom magam, ha Emma Kirkbyt hallgatva unatkozom. Szerencsére az is igaz, hogy ha pont ilyet nem is, de a régi stílusú éneklés osztályon felüli minőségét azért lehet még hallani, két nappal korábban Händel Feltámadás-oratóriumában két csodálatos nő is énekelt, Maria Espada és Roberta Invernizzi, mindkettő a fénykorában lévő Kirkbyhez fogható minőség, a jövőt tehát nem kell félteni, a múltra viszont talán vigyázhatnánk jobban is.

De az is lehet, hogy ezzel árulom el: semmit nem értettem meg Kirkby és Chance művészetéből. Hogy a lényeg náluk nem a stílus, nem a hang szépsége, nem az új repertoár volt, ezek csak az eszközök. Ők másfajta koncertet, másfajta zenélést mutattak meg a világnak. A hangverseny náluk és a társaiknál éppen nem a versenyről szólt. Nem egy sztár jött ki a színpad szélére, hogy onnét hirdesse önmaga zsenialitását, amihez ürügyet szolgáltattak a zeneművek. Ne feledjük, a nyolcvanas évek még a félisten karmesterek és egész isten tenoristák korszaka volt. Hozzájuk képest, velük együtt, de némileg ellenükre jelent meg egy csapat intelligens, szerény, zenébe burkolózó muzsikus, akik nem vettek fel szenzációs estélyi ruhákat, nem öltöttek frakkot, nem arra hajtottak, hogy nemzetközi sztárok legyenek, hanem összeálltak a barátaikkal, és együtt keresték a XVII–XVIII. század zenéinek mai értelmét.

Változtak az idők, van, akiből így is, mindennek ellenére nemzetközi sztár lett, Emma Kirkby ma lovagnő, Dame Emma, de mostani fellépőruhájával sem indulhatna el valami ruhaszépség-versenyen. Ő csak magával akar azonos maradni. Nem a harminc évvel ezelőtti önmagával, hanem a maival, és abba belefér néhány csúnyább hang, mert akkor is azt teszi, amit szeret, amihez ért: énekel. Minden csak úgy maradhatott a régiben, hogy nem maradt meg ugyanolyannak. És innét nézve: jó, hogy ez a koncert eljutott Budapestre.

Emma Kirkby ma lovagnő, Dame Emma