Tudniillik láttunk mi már spanyol ajkú bevándorlóféléket amerikai zöld kártyáért küzdeni, így speciel mozgó kamionról leugrani, hogy az obligát teli szájas féregevést és hanyag skorpiósimogatást meg se említsem; az ilyesféle küzdelmek manapság avítt viaskodásoknak tetszenek, az emberben a déli harangszó alatt is több feszültség halmozódik fel. A nézők érdeklődésének fenntartásáért lassan elő kell állni valami forradalmival, mit tudom én, ki képes a legszebb léket vágni a másik agyába utászszekercével.

Addig is, amíg ezt a kérdést egy bátor producer keresztül nem veri, maradnak a szimplán őrült szériák; például Gordon Ramsay skót sztárszakács főzősorozatainak egyike. A furcsa az, hogy a maguktól is gondolkodni képes hazai televíziós ötletguruk még nem másolták le a 2005 óta futó formátumot – jó: ilyesféle munkavállalók nincsenek sokan –, képzelőerejük legföljebb az egymás sérelmére elkövetett vacsoráztatásig terjed. Főzünk egy konyhában, hű; főzünk a szabadban, hú, újításképpen pedig elmegyünk egymáshoz eltartott kisujjal kolbászt zabálni, hogy aztán a szerkesztő útmutatásai szerint – gyógykezelés alatt álló polgár benyomását keltve – káposztalevelek fölött mekegjünk; hova tovább?

Ramsay A pokol konyhája (Hell’s Kitchen) című, hatszériás realityjét itthon a Viasat3 vetíti (megint), s hát ez jó ok arra, hogy legalább szórakozzunk kicsit. Jaj, szegény lúzer séfjelöltek, ti se gondoltátok végig, mire vállalkoztok, hehehe. Itt a főzés csak kvázialap, a sorozat legfőképpen a tűrőképességre fókuszál; arra, hogy a nyájas szakács a zseniális ételek előállítása mellett képes-e elviselni az őt kur..., módfelett egzecíroztató Ramsay taplóságait. Ha igen, akkor szabad az út a sorozat végéig, az álomig, a saját étteremig, ha meg nem, akkor húzz a francba. Ráadásul az alapból dilis, ám a műsor kedvéért komplett futóbolondként föltűnő Ramsay rendre túlmegy a határon: nemcsak sápadt alárendeltjeit, hanem a szúrópróbaszerűen kinyitó étterem, A pokol konyhája reklamáló vendégeit is elküldi a búsba. Idézetekkel nem bíbelődnék, a mondatokat ki kellene pontozni, márpedig annak a pontos felidézése nélkül, hogy miért nem tudsz egy kibaszott rántottát csinálni, teee?!, nincs értelme szöveget másolni.

Szó se róla, az amúgy patinás éttermeket irányító, sikerkönyveket író skót szakács és csapata profin felfejlesztette a reality classicot, amelyben anno – már el se hinnénk – egy lakásban emberek éltek, s Hegelről beszélgettek; jó, nem, inkább arról, hogy este ne púzzál már többet. A világ, ugye, vészesen fölgyorsult, itt már az a legkevesebb, hogy Ramsay szó szerint beleköp a levesbe, rontottmártást ken a szakácsok ruhájára és jénait vág a földhöz, minek nyomán a nézők/fórumozók röhögve tájékoztathatják egymást az újabb skandalumról; így is van ez rendjén.

Mindazonáltal, afféle lélekápolás végett, föl-fölmegyek a videomegosztóra, ahol egy nyugodt úr komótos étkezési jeleneteit is látni: „Na most van az, hogy fácán, gesztenyével töltve...”

Ramsay korszerű, Ramsay baró, de a vizuális konyhát tekintve az óbudai kulissza a frankó.

Jaj, szegény lúzer séfjelöltek...