A mulandóság létregiszterei

2010-04-03

Szerény, iskolásfüzetnél is kisebb méretű, mindössze tizenhat lap terjedelmű „könyvecske” Furman Imre új verseskötete – egy tizenkét versből álló kisciklus tölti ki ezt a mifelénk meglehetősen szokatlan kiállítású kiadványt (emlékeim szerint a Cserépfalvi Kiadónak volt hasonló vállalkozása 1991-ben, de az egyes szerzők füzeteit ott egybecsomagolták). A versek pedig, különböző perspektívákból és eltérő narrátori pozíciókból ugyan, de rendre a romlás, az elmúlás, a betegség regisztereit tárgyalják – látványosan testközeli és egyértelműen nagy téttel bíró „játszma” ez.

Az egyszerű formátum és a súlyos tartalommellbevágódiszszonanciája még nagyobb óvatosságra int, miközben higgadt hangvételű, olykor ironikus tudósításokat, állapotleírásokat találunk eme oldalakon. Szó sincs halálfélelemről, kétségbeesésről, pláne nincs szó a konkrét testi szenvedésről – a halál mint „mindenhez hasonló, de semmivel sem azonos” (lásdUm-napisti Gilgameshez intézett szavait) élettény jelenik meg e versekben. A keserűség legfeljebb csak a „közéleti” tematikájú darabokból olvasható ki (Az utolsó vágta; Pillanatkép – de megkeseredettségről ezekben sincs szó) –ahogyan a szerző életében, úgy költészetében is összefonódnak a különböző tevékenységi formák és azok „nyomai”, szoros, megbonthatatlan egységben létezik az alkotó-író és a jogvédőpolitikus.

A betegség alkotja a keretet a Cseh Tamás halálára írt Madárraj című első verstől az utolsóig, A belülről irányított emberig. Ez utóbbi véleményem szerint az elmúlt évek egyik legmegrázóbb kötetzárlata a magyar költészetben (két részlete kézírással szerepel a hátlapon is) – a Petri György iróniáját felidéző „Figyelem a fejleményeket magamban. / Májrák feltéttel, bocsánat: áttéttel” kezdősorok után mintegy katalógusát építi fel mindannak, mit előtte olvastunk, egy nyugodt személyiség („A kinti lét már súlytalan”; „Nem haragszom rátok, rákok”) embertársaiért mégis aggódó, őket figyelmeztető sorait („Emberek! / Ne féljetek, és ne hagyjátok, hogy a szennyes víztömeg / még Noé bárkáját is elvigye”).

A „petris” humor több versben is feltűnik ezen kívül (Nincsen tovább; Kaland), és e szöveghelyek különös oppozíciót alkotnak a gnoszticizmus filozóﬁ ájára utaló versekkel (Találkozások; Mindenek ideje), melyeken keresetlenül hallatszik át Komjáthy Jenő hangja is, így például a Találkozásokban: „Az élet álom, / s az álom: élet” – ennek zárása viszont mégis inkább Adyt idézi: „Már nem test, / s már nem lélek. / Halál menyaszszonya, / halál vőlegénye”.

Furman Imre különös, kimértségében és visszafogottságában megejtő „leltára” nem halál-, hanem létkatalógus, ilyenként tragikus felhangoktól, drámai megszólalásmódtól mentesen, az élet természetes záróakkordjaként kezeli az elmúlást – a kis füzet legfőbb, legmegfontolandóbb üzenete épp eme hozzáállás.

Furman Imre: Mindenek ideje, Szoba Kiadó, 2010, 16 lap, 500 forint