A mára egy megroggyant gyapottermesztőt idéző, ötvenynyolc esztendős, feketeamerikai alkotó az Abraham Lincoln születésének kétszázadik évfordulójára kiizzadt emlékműsorát tukmálta rá a rabszolga-fölszabadítás ügyét sajátjának érző Budapesti Tavaszi Fesztiválra (BTF). A videoüzenettel, hallelujázással, szónoklatokkal, kortesbeszéddel tarkított, posványszagú polgárjogi kenetteljes azonos esztétikai minőséget képvisel a március 15-i, Múzeum kerti Petőfi Sándor gatyába’ táncolokkal. A verítéktől szagló, állami megrendelésre fityegő hazafi úság zsigerileg hordozza magában az angol pathetic szó elsődleges jelentését: szánalmas. A BTF és a Nemzeti Színház nemzetközi színházi mustrájára meghívott izraeli társulat tizenkét szereplős Hydrája úgyszintén patetikus – ez esetben érzelgős – főhajtás. A 2007-es japáni picsogás és a Pollak tervezte szépelgő látványvilág ihlető forrása Mijazava Kendzsi geológus-író meseszerzői oeuvreje. A felütésben szájban tartott LED-lámpával világít kilenc előadó, akár szentjánosbogarak az éjben. Majd homok pereg a magasban függő zsákból – alatta korosodó, szomorú szamuráj aszalódik, kezében pitypangbóbitaszőrös ernyővel. Piros madárka szálldos a fametszetmintás (báb)paraván fölött. Szorgos női kezek varázsolnak frakkból kontyos-szalagos parókát két férfi kobakra. Az egyik empire ruhás hölgy többméteres, csimbókos vendéghaját pálcákon huzigálják. Legvégül hófehér madártollak hullnak a csoportosan hajladozó-imbolygó-vetődő táncosokra. A klasszikus zenei kollázsba patadobogás, szélcsengő-csilingelés, madárcsicsergés, tengermoraj, lónyerítés vegyül –csupán Csocsoszán csoszogásával maradnak adósok.

A tomboló ötletviharoktól érintetlen, Inbal Pinto-féle mozgáskompozíció alapeleme két hosszú bot. A kortárs panelekből építkező (pl. elcsépelt utalás a keleti harcművészetekre), papíron akrobatikus, lassúdad, tempótlan koreográfia minden érzékiségtől és elevenségtől mentes. A finomkodó –míg korántsem elegáns – opusban kivált föltűnő a hat, mármár drabálisnak tetsző táncosnő lomhasága, ormótlan előadásmódja. Ugrás, szökkenés helyett puffannak – akár lyukas teniszlabdák a tőzeglápon. A fekete bot legtetejéről (melyre mintha porszívófejet szereltek volna) lajhárként csüng alá egy a rúdmászásban kifáradt, szemlátomást a lelkét majd kilehelő nőszemély. A mozgékony férfi ak hórukkemberként emelikhurcolják-vonszolják a fehérnépeket.

Pinto és Pollak költőinek hitt biedermeier bűbájolgása tocsog a cukormázban. Giccsdarabjuk japánsága Kozsó Szomorú szamovár-korszakként jegyzett, távol-keleties technoámokfutásához hasonlatos. A roskatag unalom negédességgel leplezi az ürességet; bámulatos, ahogyan egy órán keresztül dagasztják a semmit, fengsuj hókuszpókuszszal álcázva a lélektelenséget.

A Bill T. Jones/Arnie Zane Dance Company és az izraeli kompánia a szabadságról, egy élhetőbb világról, az emberségről, kegyeletről, a lehetséges boldogságról ömleng a sillabuszban. Egyikük falusi vándorprédikátorként kóklerkedett, másikuk csillámport hintve szemfényvesztett. Elsózták az ócska portékát.

A papíron akrobatikus, lassúdad, tempótlan koreográfia minden érzékiségtől és elevenségtől mentes