A kert alsó széle-közepétől kicsit jobbra meglepő installáció fogadja a látogatót: egy öszszegyűrt pillepalackokból, művirágokból és egy megkínzott plüssmajomból összeszerkesztett kétméteres glóbusz, amelynek vázát egy valódi, régi földgömbmászóka adja. Bolygónk holdját szintén egy pillepalack hivatott eljátszani, amelyet jobb híján a gyepen helyezett el az ismeretlen mester, a környezettudatos életre nevelés jegyében.

Az épület bejárata a maga betonvas ornamentikájával az egyik hátrányos helyzetű régió valamelyik kisvárosának pályaudvari restijét juttatta eszembe, kár, hogy nem eléggé, mert akkor nem kéne azt írnom, hogy valamelyik. A kültéri izgalmat egy háromméteres farostlemez robotember fokozta a végsőkig, amelyet tetőtől talpig lefújtak kályhaezüsttel a kellő fémhatás elérése érdekében, de tulajdonképpen hiába.

Az aula szintén egy letűnt kort idéz, mégpediglen azt, amelyiknek az volt a credója, hogy az efféle tereket alul kakifoltokra emlékeztető mintázattal ékesített műmárvány lapokkal, felül pedig az ipari transzformátorok hűtőbordáit idéző betonelemekkel kell lezárni, szigorúan. Az enteriőr legjobb részlete a félig-meddig, de inkább félig kifosztott büfé pultjának sarkára telepített sörcsap.

De akármilyen szomorkás is e ház, tudott valamit, amit csak kevés művelődési központ tud hétfőn délután négykor, tudniillik: rogyásig tele volt. A Szentgyörgyi Albert Általános Iskola ún. iskolanapját ünnepelték éppen, ami részben azt jelentette, hogy a színházteremben egy gombostűt se lehetett leejteni a gyermekeik jelmezes produkcióit élvező elevenszülők között – bár bevallom, kétszer is megpróbáltam –, másrészt azt, hogy az épület összes zugából medvének, nyúlnak és rozsomáknak öltözött alsótagozatosok rontottak elő a legváratlanabb pillanatokban és igen nagy számban. No, hát akkor ilyen egy iskolanap – nyugtáztam bajuszpödörve.

Az aulán és a színháztermen kívül is volt élet azonban, bármilyen meglepő. A balfelől nyíló folyosón – amelyet egy csinos tűzcsappal, egy impozáns kávéautomatával, különféle kulturális és egészségmegőrző programokra csábító hirdetményekkel és a helyi gyermeküdültetés legszebb pillanatait (pl. perecevés madzagról) megelevenítő fotókkal és más relikviákkal, valamint a Szakszervezeti, Húsipari Herz Férfikar 1922–1997 tablójával (karnagy: Anker Antal) díszítettek – három terem is nyitva volt, tehát pont háromszor annyi, mint amennyit ilyentájt általában nyitva szoktam találni az ilyen folyosókon, máshol. Az egyik egy tornaterem volt, a másik balett-terem, a harmadik a Magyar Szív Egyesület telephelye, és mindegyikben volt valaki, igaz, volt még egy internetterem is, amelyikben senki se, de nagyon helyes, tessék csak mozogni, erősödni, aki túl sokat internetezik, az előbb-utóbb meggörnyed, szemei hályogosodni kezdenek, bokája bevizesedik, ’szt fújhatja.

A művelődési ház első emeletén a Magyar Gyöngy Egyesület Tavaszi gyöngycsodák c. kiállítását volt szerencsém megtekinteni, vagyis csudaszép nyakékeket, kokárdákat, karpereceket, gyöngyökből kirakott miniatűr képeket, továbbá négy akciós plüsscsirkét. Mindenkinek csak ajánlani tudom a tárlatot. Csakúgy, mint a második emeletet, ahol szép festményeket és grafikákat lehet látni, és a harmadik emeletet, de ez persze csak egy gyenge vicc, mert nincs is harmadik emelet: a Ferencvárosi Művelődési Központ nem tör az égre.

Az aula szintén egy letűnt kort idéz