A Szépművészeti Múzeum bővítéséről szóló polémia legfeljebb két dologban tér el a fentiektől: hogy jóval nagyobb a vihar, mint az kulturális skandalumok esetén megszokott, s hogy a véleményütközés – nem remélt bónuszként –akár az örökségvédelem szerepének újradefiniálásához, a legfontosabb vitakérdések tisztázásához is elvezethet.

Egy jó darabig persze ezúttal is minden a megszokott módon haladt. Éveken át írogattak a lapok a múzeum európai pénzből tervezett, föld alatti kiegészítéséről, benne turistáknak szánt, az egész környéket szolgáló terekkel és a múzeum új kiállítóhelyiségeivel. Közben folyt a tervezés és az engedélyezés, aztán mikor szinte már csak a gödörásás volt hátra, kitört a botrány. Világossá vált ugyanis, hogy az intézmény és az építész nem pusztán egy rejtett lyukban, hanem a műemléket használatában és valamelyest küllemében is átformáló, kortárs „folytatásban” gondolkodik. Ezen a ponton sorakoztak fel egymással szemben a szakmák legjobbjai által vezetett falanxok, ajkukon a régi jelszavakkal. Egyrészt, hogy az építész tervezzen zöldmezőre, ha van, aki megfi zeti, de a más munkájában csak ne hagyjon „jelet”, másrészt, hogy ha az örökségvédőkön múlna, ebben a városban soha nem épülne semmi, pláne nem, ami új és markáns.

Újdonság csak ott van, hogy az örökségvédelmi hivatal elnöke sokak meglepetésére nem a Hősök terei műemlékegyüttes változatlanul hagyása melletti, hanem az új építészeti alkotás létjogosultságát pártoló petíciót írta alá. Mondván, hogy az épület nem műtárgy, hanem olyasvalami, amit használni kell, a kor kívánalmai szerint, akár méltó átalakítás árán is. Ami világos beszéd, különösen egy olyan, nagy hatalmú szervezet vezetőjétől, amely irtózatos bozótharcok és sűrű személycserék után, de szinte csak félig elintézett ügyeket hagyott maga után az utóbbi évtizedekben. Ezek közül csak egy, habár a legemlékezetesebb, hogy előbb pecsétet ütöttek a pesti zsidó negyed lebontására, majd műemlékké nyilvánítottak mindent, amit ott láttak, de csak akkor, amikor már alig volt esély a valódi védelemre. Mezős Tamás most új lapot nyitott: kimondott egy alapelvet, amelyről lehet és kell is vitát folytatni. Ha győzedelmeskedik, nem is lesz más hátra, mint a saját hivatalában érvényre juttatni – a Nemzeti Múzeum esetében például, ahol az évtizedes rekonstrukció alatt épp a műemlékvédők nem engedélyezték az udvarok üvegtetővel való lefedését.

S hogy mi lesz a Szépművészetivel? Talán a markáns, tervasztalon érlelt változat épül meg, talán egy szelídebb, amelyet épp a kedélyeket békítendő rendelt meg a főigazgató. De a budai Várban elmaradt építkezés példája intőn mutatja: az alapelvek tisztázatlanságából fakadó vita odáig is fajulhat, hogy végül elúszik az EU-pénz. Hogy előny-e, ha lesz időnk tisztázni minden fölmerülő fontos szempontot, az a legsürgősebben eldöntendő kérdés.