Koncert Bartók születésnapján, Kodállyal
Ilyenkor kellene elolvasni a műsort. Azzal kezdik az ünneplést, hogy „Csak azt mondd meg, rózsám”, sőt ezzel is folytatják, a hét gyermekkar elhangzik eredeti változatában, és szünet után a Bartók által megírt, zenekar-kíséretes formában is. Gyönyörű gondolat és még gyönyörűbb a megvalósítás. Az érdem, legalábbis ami a kart illeti, nem is elsősorban Kocsisé, hanem az MR Gyermekkaré és annak vezetőjéé, Thész Gabrielláé, az ismétlésnek köszönhetőn kétszer is megfigyelhettem, de nem jöttem rá, mikor vesznek levegőt a gyerekek. Egyszerűen csak állnak, és kihajol ajkukon az ének, egymás után, szinte közönyösen jönnek a hangok, ahogy egy másik tavasszal Botticelli képén a levelek és virágok a Zefir ajkán.
A második részben ugyanezt énekli a kórus, de alatta a zenekar szól. Látszólag semmi különös, nagyon logikusnak látszanak Bartók hangszerelési színei, de tökéletesen megváltozik ettől minden. Mintha Bartók kommentálná saját művét, mintha a zenekar lenne a hallgató, az első és legaktívabb hallgatója a kórusoknak.
Nem csak szép kórusélmények jutottak az estére, a Nemzeti Énekkar rettenetesen szerepelt. Először azt hittem, csak azért nem lehet egy szavukat sem érteni, mert szlovákul énekelnek, de a második részben már magyar népdalokat adtak elő, ilyenkor már feliratozás sincs, tökéletes hangzavarba, szopránvijjogásba és tenorhujjogásba veszett minden szó, még körülbelül sem lehetett kitalálni, miről énekelnek, ha egyáltalán énekelnek, és nem tavaszi madárriogatást rendeznek.
Az est központi programja az 1. zongoraverseny volt, Ránki Dezső szólójával, hihetetlen, hogy mennyire más így a darab, mint amihez szokva vagyunk. Ránki minden hangja éppen csak egy gondolatnyival kerekebb, mint ha Kocsis zongorázna, de ettől szabályosabb, klasszikusabb lesz a mű, nem a különbözősége, hanem az európai zenetörténetbe való harmonikus illeszkedése a feltűnő. Különbözőségnek ott van a zenekar, a pódium centrumába helyezett ütősök. Ahol én ültem, a mű concerto grossónak hatott, a háttérben játszott a zenekari maradék, általuk közrefogva pedig az ütős részleg, és akkor Ránki játékának kerekdedsége ellenére is ütőhangszernek vehetjük a zongorát. A klasszikus és a barokk hagyományba egyaránt, egyazon előadással illeszkedett be a darab, ami persze megmaradt ettől még eleven zenei élménynek, rendes zongoraversenynek, fenomenális zongoristával.
Jutott egy reprezentatív darab is, igaz, nem Bartók írta, hanem Kodály. Igaz az is, hogy meglehetősen ricsajos volt a Psalmus hungaricus, nem lehetett felhőtlen élmény Brickner Szabolcsnak a zsoltárosság. De lírainak mondott hangja azért mindent bírt, mindenen átjött, legfeljebb a felső regiszterben nem hangzott könnyednek és természetesnek. Cserébe átélhettünk jófajta előadási pillanatokat, amikor a szólam megszólaltatásának nehéz sége egybevág a kifejezés súlyával, egyáltalán nem rossz értelemben, hanem, mondjuk, egy fél másodpercnyi megtorpanás jelzi a közönségnek is, hogy a mű egyik nehéz és ettől hangsúlyos pontjához érünk. Könnyedségnek megmaradt a koncertmester, Falvay Attila feltűnően szép szólója, ebbe a lendületes, hangos, gesztusokban gazdag Psalmus-előadásba több nem fért. És nem is kellett.
