„Banángyerekek” – egy másik Európa
„Olyan vagyok, mint a banán: kívül sárga, belül fehér” –mondja ironikusan a kamerának egy kínai családból származó, francia állampolgárságú tizenéves fiatal. Neki már anyanyelve a francia, kínaiul legfeljebb néhány szót tud, környezetében mégis kínainak számít. Szülei párizsi kiskereskedők, bevándorlóként iszonyatos munkával érték el, hogy gyerekük most Pekingben tölthet el egy hónapot nyelvtanulással. Talán üzletember válik belőle – mondják –, a francia–kínai gazdasági kapcsolatokban csinál karriert. Jusson többre, mint ők.
Kínai bevándorlók első és második nemzedékéről szól a hasonló sorsú rendező, Xiaoxing Cheng Kívül sárga, belül fehér című dokumentumfilmje, amelyet a ferencvárosi DocuArt vetítéssorozatán láthattunk a múlt héten. Az intézményt működtető Palantír Film Alapítvány az Európai Unió Integrációs Alapjától nyert támogatással dokufilmarchívumot hoz létre a bevándorlók helyzetével, problémáival foglalkozó alkotásokból. Száz film közül választották ki a 34 legjobbat, amelyet archiválnak, bármely oktatási, kulturális intézménynek ingyenesen kölcsönöznek, és most nyilvánosan bemutattak.
Több mű a bevándorlók generációi között elmélyülő szakadékot dolgozza föl. A kínaiaknál ez különösen szembetűnő. Hiszen az első nemzedék szinte éjjel-nappal dolgozik, minden erejével megpróbál beilleszkedni, a második már készen kapja a lehetőségeket, és gyakran úgy gondolja, neki nem a szülei útját kell járnia, élvezni akarja az életet. Jól mutatja be ezt az összeütközést az értékrendek között Vincenzo de Cecco filmje az olaszországi kínai szépségversenyről (Kis Kína kicsi kincse). A rendező közben önironikusan bevágja a bennszülött olasz „utca emberének” bődületes marhaságokkal, előítéletekkel teli vélekedéseit is az ott élő kínaiakról általában. De ne gondoljuk, hogy más montázs készülhetne az európai országok többségében, akár nálunk is.
A házasságok bizony megsínylik az elszakadást. Például azért, mert az apa távol van, ahogy Yüksel Yavuz filmje egy törökországi kurd férfi (történetesen az édesapja) példáján láttatja. A családfő, ahogy otthon mondják: „Germanisztánban” egy hamburgi hajógyárban dolgozik 16 esztendőn át, évente egyetlen hónapot tölt otthon. A legnehezebb fi zikai munkákat végzi, a gyár barakktelepén lakik, és mindössze három utat ismer: az üzembe, a halpiacra és a török kávézóba vezetőt. Mielőtt még tönkremenne az egészsége, fölmond, végleg hazamegy. Emiatt azonban elveszíti esélyét a német nyugdíjra, és csalódást okoz az otthoniaknak. Annak a két bangladesi származású, noha Angliában született lánynak viszont a házasságkötés a tragédia, akik Simon Chambers filmjének hősei (Minden jó házasság könynyekkel indul). Hiába választanának ők maguknak élettársat, apjuk Bangladesbe kényszeríti őket, hogy a számukra kiszemelt jövendőbelivel ismerkedjenek meg.
A bevándorlás sajátosan huszadik századi és középeurópai változatát jeleníti meg Almási Tamás filmje (Valahol otthon lenni). A benne szereplők közül az egyik Beregszászon élő gyerekorvos házaspár. Az áhított átköltözést Magyarországra csak úgy tudják elérni, ha formálisan elválnak, és egy-egy névházasságot kötnek magyar állampolgárokkal. Hogy ez milyen érzelmi és adminisztratív bonyodalmakkal járt egykor, milyen megnyomorító drámát jelentett, annak érzékeny, mégis mértéktartó lenyomata Almási munkája. Amelyet, a bemutatott alkotások többségével együtt, nemcsak a témája miatt, hanem filmként is tanítani lehetne.
