Kesztyűbe' gitározni
Ő ezt haladéktalanul meg is ígérte, ám baj lett volna, ha betartja, mert felcseperedvén az építészmérnöki kar elvégzésével párhuzamosan gitáros lett, és egészen 24 éves koráig nyűtte az olasz hangszert. És hát persze, hogy gitáros lett: egy unitárius lelkészből lett főkönyvelő édesapával, egy, matematika–fizika szakos tanár édesanyával, valamint nyolcévnyi hegedűtanulással és tizenkét évnyi kórusénekléssel a háta mögött mi más lehetett volna...
Azt mondja, nem volt ő lázadó típus, kisgyerekként nem a rocker életforma ragadta meg, inkább az a hihetetlen erő, amely a rockzenéből áradt, és az az önazonosság, ami a műfaj komolyabb előadóiból. Később, a hetvenes évek elején, budapesti kollégistaként Syrius- és Rákfogó-koncertekre járt, dzsesszklubokban tüdőzte le a szabadság levegőjét, de lényegében elég volt leballagnia akkori otthona, a Bercsényi kollégium vonatkozó helyiségeibe, hogy igényes zenét hallgasson. A zenei mozgolódásokat tekintve lázas korszak volt ez, talán nem véletlen, hogy László Attila első zenekarát Láznak hívták. Muzsikus barátaival három Chicago-lemezt tanult meg hangról-hangra. Egy Római fürdőn található gyártelep jéghideg recepciós fülkéjében próbáltak, ahol fagyott ujjai korcsolyáztak a húrokon, és a pozanból nemcsak hangok törtek elő, hanem a lehelet gomolygó párája is. László Attilának még az is eszébe jutott: jó lenne, ha valaki megtanítaná kesztyűbe’ gitározni...
A kerek esztendeig tartó gyakorlás eredménye három koncert lett, egyik a budapesti zenészek Wembley-stadionjában, az Ifjúsági Parkban. És a történet e pontján eszünkbe jut egy örökbecsű zenész mondás, mely szerint, akinek egyszer leadták egy felvételét a rádióban, az attól kezdve hátradőlve dohányzik. Alighanem igaz ez az ifiparkos koncertekre is, mert a Láz zenekar fúvósai lényegében a koncertet követően egy pénzes meghívásra azonnal külföldre távoztak. László Attila ekkor hozta létre a Kaszakő együttest, amely szépen meghuzigálta az akkor divatos zenészoroszlánok bajszát azzal, hogy a gitár, a basszusgitár és az ütőhangszerek mellett oboa, fagott és fuvola is megszólalt benne. Az 1977-es Ki mit tud?-on szerzett második helyezés meghozta számukra a teljes körű ismertséget is.
Hirtelen megszaporodtak a fellépések, László Attilának döntenie kellett: építészet vagy zene. Utóbbi mellett voksolt, akkor már csak a dzsessz érdekelte. Elvégezte a dzsesszkonzervatóriumot. A Kaszakő után Tomsits Rudolf hívta a zenekarába, ahol azonban nem csupán dzsesszt játszott, olykor „neves fővárosi művészeket” is kísért különféle haknikon. Megtanulta tisztelni az alkalmazott zenét, melynek később nagy hasznát vette a Stúdió 11-ben is, ahol a míves tánczene vagy dzsessz mellett játszott rádiójátékok alá hangulatzenét, de kísérte még híres karatés műsorát is. Készített a zenekarral sok értékes felvételt, például a Macskák zenei alapját, melyet a Madách színházban nemrégiben játszottak 1300. alkalommal.
November 7-én, a Slágerbarátság című műsor alatt a Vigadóban kínos röhögőgörcs kínozta egy élő televíziós felvétel alatt, elképedt a hazánkban dolgozó híres filmzeneszerző Jerry Goldsmith profizmusán, imádott Csákányi Lászlóval vagy Hofi Gézával dolgozni. Nappal pénzt keresett, este játszotta saját zenéjét, és ez így rendben is volt. Egy időre ismét megszületett a Kaszakő, megszülettek gyermekei, akkoriban valahogy minden olyan egyenes volt, mint egy tökéletesen kifeszített gitárhúr. A Kaszakő után jött a Things, majd a László Attila Band, csupán az ínyencek kedvéért: a zongorista Oláh Kálmánnal, a szaxofonos Borbély Mihállyal, a basszusgitáros Lattmann Bélával, a dobos Szendőfi Péterrel és az ütős Horváth Kornéllal. És jöttek különféle zenei, zenekörnyéki feladatok is: a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem Jazztanszékének tanára és big bandjének vezetője lett, ahol immár huszonharmadik éve oktat improvizációs gyakorlatokat is. Jó néhány évig a Magyar Jazz Szövetség elnöke volt. Zenét írt Horváth Charlie-nak és Cserháti Zsuzsának, muzsikált a dzsessz neves művészeivel, csak néhány név: Tommy Campbell, Anthony Jackson, Randy Brecker, James Moody, Bob Mintzer... sorolhatnánk.
De ahogy a történelem sem fakó statisztikai adatokból áll, úgy egy élet sem. László Attila esetében talán a legfontosabb a zene és a rögtönzés szeretete. Az improvizációé, mely lényegében a költészetnek egy intenzív megnyilvánulási formája, és ahogy ebben megállapodunk: a dzsesszmuzsikus, fellépésein minden számban ír egy-egy „verset”, hogy ezekből a koncert végére egy „verseskötet” álljon össze. S, hogy hol írta a legszebb „költeményeket”? Például önálló lemezein, köztük Babel című utolsó albumán, melyen barátaival, mások mellett Snétberger Ferenccel és Harcsa Veronikával muzsikál. Aztán egy amerikai koncertkörúton, ahol egy alkalommal negyven ország ENSZ képviselőinek játszott. És szép költemények születtek Indiában is, ahová India egyik leghíresebb filmzeneszerzőjének meghívására utazott. Ilaiyaraaja 882 filmzenén túl kollégának és tanárnak hívta Indiába, ahol László Attila előtt egy teljesen új világ tárta szélesre a kapuját. Egy világ, ahol úgy érzete, az emberek többnyire örülnek annak, hogy a másik a világon van, ahol azt is megfigyelte, hogy a lovaskocsi elé fogott állatokat nem ostorral ösztökélik, hanem simogatással.
Írhatnánk végül díjairól, kitüntetéseiről, a Szabó Gáborról elnevezett életmű-díjról, vagy a Liszt-díjról, de ő szívesen említi azt is, hogy David Friedman világhírű vibrafonos a Berlini Művészeti Akadémián tanítja egyik szerzeményét, vagy azt az esetet, amikor egy londoni klubban tartott koncertje után odalépett hozzá a közönség soraiból Steve Hackett, a Genesis egykori gitárosa, és azt kérdezte, másnap melyik klubban játszik. Kell-e mondanunk: Hackett ott ült a következő koncerten is, hallgatta László Attilát, olykor bólintott. És valamennyi bólintás olyan volt, mint egy titkos kitüntetés. Az elismerés még akkor is jól esett, ha László Attila hozzászokott a közönség szeretetéhez. Amúgy gyakran mondja: érdemes a dzsesszzenészeket szeretni, mert ezek a muzsikusok vadásszák odaföntről a jeleket, és olykor hamarabb megtalálják azokat, mint a csillagászok.
