Kertész a könyvvásár nagyszínpadán néhány száz ember előtt beszélt, melyet időnként felolvasások szakítottak meg műveiből: az éleműből vett részletek a beszélgetés vázát is alkották. A fő téma az író életének és műveinek kapcsolata volt, melyet a következő fogalmakra fűztek fel: felejtés, szégyen, mármint a túlélés szégyene, az ezért érzett bűntudat és lelkiismeret-furdalás. A magyar író elmondta: nincs benne valódi lelkiismeret-furdalás, inkább egy bizonyos rossz érzés, hogy végeredményben valamely módon ő is kollaborált „a mechanizmussal, mely el akarta pusztítani”. Kertész Párizsban is világossá tette művészi hozzállását azzal, hogy éles határvonalat húzott az „egyszerű” tanúságtétel és a művészet, az irodalom között.

A külföldiekből álló közönségből egy olasz hölgyet kérdeztünk meg a beszélgetés után, hogy mit gondol Kertészről és írásairól: „számomra, aki nem ismerem túl jól a középeurópai zsidóságot, igen meglepő volt, hogy a »holokuaszt egyik legismertebb írója«, milyen hangsúlyos távolságot tart a judaizmustól.Másrészről az is érdekes, hogy végeredményben Kertész harminc évvel később írta meg regényét. Talán enynyi időre volt szüksége, hogy a megélt borzalmakat művészetté alakítsa” – mondta lapunkak Anna Rita.

Kertész a kellemes hangulatban zajló, közönségsikert hozó beszélgetést a magyar irodalomnak szóló, valódi dicshimnusszal zárta. Aláhúzta a gazdagságát, a nyelv szépségét, de azt is hozzátette: igazából Berlinben tud a legszabadabban magyarul írni.