De néha nyers kölyök, ki kószál egymaga, / megáll előtte, nézi, bennreked a szava, / zúgnak fejében bűnök, félelmek, ősmesék / és mint ki az egészből egyetlen szót sem ért, / követ ragad a földről, a Szenvedőhöz vágja / s elszalad, elszalad, de hallja hét napig: / valaki nagyon jajgat a sárga csöndű nyárban.

A Falusi délután, amelynek a zárlatát idéztem, Csoóri Sándor egyik legszebb verse; most a költő nyolcvanadik születésnapja tiszteletére a Föld, nyitott sebem című kötet 17. oldalán jelent meg ismét a Nap Kiadónál. A bukolikus, mégis ijesztő magány gyakran külső és belső díszlet, környezet ebben a költészetben, gondoljunk bár az Anyám fekete rózsa című antológiadarabra (12.) vagy az Önarckép, egyetlen tollvonással háromsoros remekére: „Magam sem értem: sokszor ott álltam én, / ahová már csak egy madár / mert volna leszállni gyanútlanul.” (255.)

A természeti képek a népköltészettel rokonítják ezt a lírát, a magyar versnek azzal az irányával, amely legutóbb Nagy Lászlóban tetőzött. Nem véletlen, hogy ha a Digitális Irodalmi Akadémia honlapjáról letöltjük Görömbei András Csoóri Sándorról szóló monográfi áját és rákeresünk a költőtárs nevére, akkor 69 találatot kapunk – öttel többet, mint Ady esetében.

Ám a 64 Ady is jellemző, hiszen Csoóri egész életművében tetten érhető a váteszi tudat, a közösségért, nemzetért verselő próféta tudata. Olyan magabiztosság ez, amelynek még a sebezhetősége is gőgnek érződik: „Itt-ott még kék vagyok s véres, / amióta átgázoltatok rajtam; / és nem látok még el / egyetlen toronyig sem, / de magamat, hanyattfekve is, / egyre magasabb ég alatt látom.” (Himnuszt írni a porba – 411.) Vagy: „Nem kértem semmit, mégis kaptam / nagy szemeket a Földről és erős / szívet is sok-sok jégveréstől. / Összeráncolt homlokkal jegyezgettem: / hány csontos angyal ökle / döngette mellemet és hajszolt koponyámat.” (Ha hallom őket – 418.)

Gőg van, Ady ereje azonban nincs, nincs tehát, ami ezt a gőgöt karizmatikussá, lendületessé, szenvedélyessé tehetné. Túl sok a lamento, a szépnek gondolt, de inkább szépelgő sor s mögöttük nem érződik az a pokoli dübörgés, amely például a Berzsenyi fogcsikorgatva magyarsirató verseiben.

Meg sem említeném mindezt, ha a Helikonnál napvilágot látott breviárium, a Pálfy G. István válogatta és szerkesztette A pokol könyöklőjén nem éppen ennek a váteszarcnak a vonásait akarná nemcsak megerősíteni, hanem egyenesen kőbe vésni. A versekből és esszéknek nevezett prózákból, fragmentumokból összeállított „Csoóri-kalauz”, ahogy a fülszöveg nevezi, az első műtől az utolsóig ezt az arcot szolgálja. Még ez ellen sem lenne kifogásom, ha azt nem érezném, hogy miközben szüntelenül a nemzetről, Mohácsról és Trianonról beszél, Csoóri tulajdonképpen önmagát gondolja, magát, aki jóval fontosabb, mint akár a nemzet, akár Mohács vagy Trianon. És valahol itt találok rá annak okára is, miért gyengébbek az ostorozó versek, mint Ady vagy Berzsenyi: azért, mert Csoóri nem vállalja nyitott sisakkal saját individualizmusát.

Talán ezért a lamentók, a szépelgő képek a versekben és az esszékben: a célt csupán kerülgetni lehet, világosan és egyértelműen megfogalmazni nem.

Veszélyes ez a metaforizáció. „Nem tudom, hogyan viselnénk el azt, ha a Hunyadiak hollós címeréből valakik épp a hollót próbálnák kikaparni.” (697.) Bizonyára vannak olvasók, akik hümmögve bólogatnak s azt gondolják, „milyen igaza van!”, meg azt, „milyen szépen is van igaza!” A képek nem segítik az igazság megközelítését, inkább helyettesíteni próbálják. Holott miről szól ez az írás, a Menynyezetről lezuhant csillár (692.)? Arról, hogy a közéleti irodalom napja lemenőben; ennek egyik oka az, amit Csoóri nem tud vagy nem akar tudni: hogy nem kis része demagógiának és hazugságnak bizonyult.

Idáig azonban nem juthat el a szerző, hiszen ezzel önmagát vonná kétségbe – inkább panaszolkodik, Hunyadizik, hollózik; „szépeket ír”. Az eszszéket nem a vallomásosság gyötrődése dinamizálja, nem is a gondolkodás szenvedélye; mindig megállnak a félúton vagy még előbb, mintha félnének a céltól.

Ez a két kötet számomra arról beszél, hogy Csoóri Sándor költő és nem esszéíró, aki bár szeretné, nem tölti be a vátesz szerepét. S ez azért van így, mert nem teszi fel a kérdést: van-e még értelme ennek a szerepnek?