Kézcsók és ananásztaréj
Több hegedűje is van Nigel Kennedynek. Stradivarija és Guarnerije is. De a mostani, pesti koncertjére nem ezeket cipelte el, hanem három viszonylag modern elektronikusat, mert azok kompatibilisebbek a mikrofonnal, mint például az 1730-as évek közepén készült Guarneri. Amúgy meg teljesen mindegy, melyikkel zenél – mondja. A hangzás elsősorban nem a hangszeren múlik, hanem a „zajkeltőn”. Ha például tanára, Yehudi Menuhin elvette az ő hegedűjét, az ugyanúgy menuhinosan szólt, mint amikor a sajátján játszott.
Nigel Kennedy megszállott. Már próba közben is érzékelni lehet, viszonylag kevés dolog számít az életében a zenén kívül. A határidőket és a korlátozásokat nem kimondottan szereti, utoljára gyerekkorában szabhatták meg neki a szülei, hogy mit csináljon. Egy turnén a zenészek az elsők, utánuk jön mindenki más – deklarálja. Kennedy a saját zenekarával és az Óbudai Danubiával próbál. Hogy lehet-e fotózni vagy sem, az pillanatonként változik. Mint ahogy az is az utolsó percben derül ki, hogy tényleg ad ötperces interjút, amiből végül tizenöt lesz.
A faksznikból egyértelművé válik, mennyire zavarja a protokoll. És ezt a gyanúmat meg is erősíti, mikor az öltözőjében kipakolt büféasztalához invitál uzsonnára. Délután fél ötkor szusit választunk, és hogy ne csak kérdezzek, pálcikát nyom a kezembe. Hosszasan vizslat egy kaviárral tömött tekercset, csak nem tudja, tojás van-e a közepében. Mert ha igen, akkor nem szabad hűtő nélkül tárolni, és így inkább le is mond róla.
Sportmezben ül az asztalnál, ez a próbaszerkója. Ígéri, a péntek esti koncertre ruhát cserél, fekete-fehérbe öltözik, csupán azért, hogy érzékelje, ez már nem a gyakorlás, hanem a fellépés. A dizájn egy „kalap szar”, legalábbis szerinte, a divat ugyancsak. Punkos haját maga nyírja, nem igazán elégedett vele, de nem tetszene jobban akkor sem, ha más vágná.
Nincs sok mondanivalója, mégis közvetlen és mindenre válaszol. A zene, a sport és a család. Gyakorlatilag ezek érdeklik. A többire már nincs idő. Utazni nem különösebben szeret, a turnék miatt már hányingere van a repülőterektől. A bicikli, az jó, itt is kért, Budapesten. De mivel kicsit késésben volt a próbáról, mégsem azzal érkezett. Ennek oka az előző esti kemény és hosszú buli volt.
Jártak már az A38 Hajón. A Lengyel–Magyar Barátság Napján a lengyel Zakopower és a magyar Zuboly, valamint a Folk Error zenélt. „Csodás volt” – mondja –, és nehezen tudom eldönteni, hogy ez a „mégiscsak brit vagyok” udvariasság, vagy tényleg tetszett neki. Aztán hallgatott egy cigány dzsesszzenekart, na, az nagyon bejött neki. „Oltári jó volt!” – sommázza, és ha jól értettem, még az utána lévő jam sessionbe is beugrott egy kicsit.
Péntek esti – hivatalos – fellépése a Bach- és Ellington-turné része. Jól öszszepasszol a klasszikus és a dzsessz. Pláne Bach és Ellington. Mi lenne benne a fura? Jobban simul egymáshoz, mint Bartók és Bach, miközben ez a párosítás gyakoribb. Bachnak és Ellingtonnak ugyanúgy világos, tiszta harmóniái vannak. Természetes partnerek a koncerten.
Amúgy Kennedy – aki egy ideig utálta saját keresztnevét, aztán mégis visszavette, mert hiányzott neki –a dzsesszt érzi magához igazán közel állónak. A saját zenéi is inkább ehhez a műfajhoz tartoznak. „Vagy a rockhoz... vagy mit tudom én... Őrület, nem?” – kiált fel.
És akkormiért játszik főként klaszszikus zenét? Mert eléggé érti, és meg is tudja mutatni. Amúgy meg nem lehet mindig steaket enni, néha kell hal és jó sok zöldség is. A zenében egyébként a vegyes zenei étrendet kultiválja.
Nem finnyáskodik más műfajjal sem, imádja – mondjuk – a technót, a jó technót. A vörös posztó a country. Azt ki nem állhatja. A svédasztal mellett zongora áll, nyitva a fedele. Nyilván nem véletlenül. Nigel Kennedy imád zongorázni (is). Nem egy Rubinstein, állítja magáról, de azért egész jól megy. A fia dobol, az „cool”. Mint említettem már, a zene és a család mellett a sport a lételeme.
Anynyira kíváncsi lett volna a magyar focira, de azt mondták neki, most nincs meccs. És mikor ezen őszintén meglepődöm, azt mondja, jó, hallotta, hogy az pont olyan pocsék, mint a lengyel foci. Amúgy ha már Lengyelországban él: mennyire beszél lengyelül? „Elég szörnyen. Talán annyit, hogy kérni tudjak egy sört. Vagy elnézést.” Az interjú után kezet csókol, két perc múlva meg odatartja az öklét is, a szokásos Kennedys koccantásra.
