A kékek és a zöldek? Bizony, mi vagyunk ezek, a mai, kettéfűrészelt Magyarország polgárai: az egyik meg a másik országfél lakosai, akiket, mondhatni, éppen egymás engesztelhetetlen gyűlölete tart kölcsönösen életben. Szilágyi Ákos rólunk mesél: az évek óta folyó – ahogy az alcím minősíti –„hideg polgárháború” önkéntes és kényszerű sorkatonáiról.

A zavarba ejtő terjedelmű és szövevényes szerkezetű könyv, ha a leglényegére csupaszítjuk, két kérdésre keresi a választ. Hogyan jutottunk ide, és hogyan juthatnánk túl rajta?

Hogyan jutottunk ide? Szilágyinak, úgy látszik, kétféle magyarázata is van a történtekre: a „posztmodern” meg a „modern”. A „posztmodern” magyarázat szerint az ellentét nem valódi: a modern politika világát az érzéki élmények terévé változtató és cirkuszi látványossággá züllesztő posztmodern médiapolitika konstruálta látszat csupán. Éppen azért váltunk kékké meg zölddé, mert a politikai közösségnek ezt a szurkolói-törzsi kettészakítását igénylik a politika médiaközönséggé alakult fogyasztói és műsorpártokat működtető tervezői. A „modern” magyarázat szerint, ellenkezőleg, az ellentét nagyonis valóságos: tényleg létező egzisztenciális hasadásban gyökerezik. A kékek meg a zöldek háborúja: a hazai középosztály két, egymással materiális érdekellentétben álló csoportjának létküzdelme. Akár így, akár úgy – akár virtuális, akár valóságos megosztottságról legyen is szó –, a szomorú helyzet legfőbb okozója és a kétségbeejtő állapot első számú felelőse, folytatja az érvelés: a Fidesz.

Ők azok, akik hideg fejjel és jeges számítással, tudatosan és kíméletlenül fölbomlasztották a politikai közösséget és kettéhasították a társadalmat: kialakították a maguk médiapolitikájának fanatikus szurkolói közönségét és létrehozták a maguk államfüggő ellenközéposztályát. Ebben az olvasatban a grandiózus könyv egyetlen, hatalmassá duzzasztott antifideszes pamfl etnek látszik. Ami egyébként, tegyük hozzá, nem tesz neki jót. Mintha a háborús helyzetre analitikusan reflektáló elemző szerepe némiképp keveredne benne a háború egyik elkötelezett harcosának pozíciójával. Mintha az érvelésben a kelleténél kisebb hangsúlyt kapna a másik oldal szerepe és felelőssége: hogy tudniillik mivel járultak hozzá ők, hogy ma ott tartunk, ahol. A kötetnek csupán – igaz, önmagában is közel százoldalas – zárófejezete foglalkozik velük: rendkívül éles elméjűen állítva egyébként szembe a jobboldal üres populizmusával a baloldal érzéketlen doktrinerségét.

A másik kérdés, ugye, ha már egyszer belekerültünk, hogyan juthatnánk túl a rémületes helyzeten. A kötet itt is kettős válasszal látszik szolgálni: egy határozottal és egy határozatlannal. A határozott válasz azt jövendöli: a hideg polgárháborúnak igenis vége lesz. A posztkommunista átmenet lezárásával rend alakul majd ki: az illiberális demokrácia kemény rendje. A baloldal, hiába nyílt lehetősége rá, nem volt képes konszolidálni a liberális demokrácia káoszát: közelgő, földcsuszamlásszerű győzelmével a jobboldal majd nem habozik bevezetni az illiberális demokrácia rendjét – etatizmussal, paternalizmussal, autokráciával és elvileg leválthatatlan hatalommal. A határozatlan válasz ellenben mintha azt vizionálná: nem, a hideg polgárháborúnak nem lesz vége mégsem. A demokrácia sajátos magyar rendjének kiépítéséhez ugyanis vissza kellene építeni a politikai közösséget és újra kellene egyesíteni a társadalmat. A jobboldal totális győzelme birtokában sem teszi ezt meg: a küzdelem folytatódni fog hát tovább.

Mit mondjunk: az olvasóban földereng a hideglelős képzet, hogy akár egyszerre mindkét jóslat valóra válhat. Az illiberális, kemény demokrácia rendje kiépül ugyan, a hideg polgárháború mégsem zárul le.

Mindenesetre, lenyűgöző könyv. Szenvedélyesen mozgatja irtózatos anyagát, csapongóan váltogatja érvelésének különféle regisztereit. A teoretikus tanult benne a költőtől: az egész egyetlen irdatlan prózaversként hömpölyög elénk. A termékeny és szorgalmas szerző életművének alighanem legfontosabb darabja.