És valóban, hosszú lenne felsorolni a nálunk eddig ismeretlen Donald Barthelmenek a hagyományos beat,minimalista,mágikus realista vagy egyéb prózapoétikák mentén alkotó kortársait, akiknek jó ütemben jelentek meg művei magyarul. Paul Auster, John Barth, Richard Brautigan, Jack Kerouac, Norman Mailer, Philip Roth, J. D. Salinger, Kurt Vonnegut mind népszerű szerző lett. De voltak azért olyan írók is, akiket a politika nem tiltott volna, és bár világszerte kultuszszerzőkké váltak, magyarra mégsem fordították le korszakos műveiket. Ezek közé tartozik Thomas Pynchon Súlyszivárvány címmel tavaly megjelent világregénye és Donald Barthelme A Holtapa című ősposztmodern regénye.

Donald Barthelme (1931–1989) a minimalista prózát gyakorolta, elsősorban novellistaként. Az eredetileg 1975-ben megjelent A Holtapa ezt a töredékekből, kihagyásos technikával építkező módszert emelte be a nagyprózába. Persze maga a nagypróza kifejezés tökéletes ellentéte Barthelme felfogásának, de éppen ez a vállalkozás lényege: hogy a nyelvi klisék parodisztikus alkalmazásával rámutasson a realista ábrázolás lehetetlenségére, a történetmondás nehézségére, amellyel a magyar irodalomban elsőként Ottlik Géza nézett szembe. A nyelv és az úgynevezett valóság viszonyát Barthelme hathatós közreműködésével fogalmazta újra a posztmodernitás. A Holtapa ezzel az önfelszámoló módszerrel a nagy alaptörténetek egyikét, az apatörténetet mondja el. Történetesen nem érdektelen életrajzi háttérrel: a szerző erős személyiségű építész apjával végigviaskodott élete is ott van a könyv mögött, mondani sem kell, bármiféle referencialitás nélkül.

A diribdarabokból összeillesztett cselekményben egy gigantikus méretű és méretének megfelelően zsarnoki apát vonszolnak gyermekei (vannak pár tucatnyian) kötelekkel a sír felé. Az apagyilkosság pompás freudi képe ez. Az út azonban egyben a görög mitológiai aranygyapjú keresése is. Mire a sírhoz érnek, megkerül az aranygyapjú is, amely az apa egyik lányának szeméremszőrzete, és amelyet az apa nem érinthet meg. Itt az olvasó már gyanakodhat, hogy a freudizmus paródiáját olvassa. De az út egyben a nagy amerikai pionírregénynek, továbbá a fejlődésregénynek és még számtalan egyéb irodalmi, kultúrtörténeti és filozófiai elméletnek is a dekonstruálása, mint azt Bán Zsófia a regényhez írt nagyszerű utószavában kifejti. A szöveg azonban öndestruktív is, a szövegbe iktatott Kézikönyv fi úgyermekek számára című fejezet, afféle regény a regényben, a történetet fonákjáról láttatja.

Aminthogy Barthelme esetében visszájára fordult az irodalmi hatásmechanizmus szokásos sorrendje is. Hiszen általában a fordítás hat a befogadó irodalomra, ez történt Kerouac, Salinger, Brautigan és a többiek műveivel. Pynchon és Barthelme esetében azonban valószínű, hogy megjelenésükkor még jelentős erőfeszítéssel sem lehetett volna jól lefordítani műveiket: nem volt hozzá nyelv, műfaj, látásmód. A pynchoni világregénynek és a berthelme-i ironikus minimálprózának az elmúlt évtizedek magyar prózája csinált helyet, a Nádas Péter nyomdokain kibontakozó monumentális kísérletek, illetve a Vámos és Esterházy nyomán szinte divattá vált aparegények, amelyek a kitűnő fordítónak, Orbán Katalinnak érezhetően segítettek nyelvet teremteni, de amelyek mégis mint eleven elődükre tekinthetnek vissza A Holtapára.